Pünkösd reggele 06.38 - A Bujtosi városrész sűrűn tűzdelt házain túl, a kései pünkösd első, ragyogó hajnaláról festett mesés akvarellt, mert tudja, hogy senki sem zavarja meg; az emberek többsége még az álmok világába kapaszkodik. A világ ezen apró, nyíregyházi szeglete is bezárt, a magára hagyott boltokban megállt az idő. Még a lakat is alszik az üzleteken. Üresek a parkolók, az autók utas és úrvezetők híján szenderegnek csak a körút csőszei köröznek álmos, kifejezéstelen és boldogtalan tekintettel. És akkor a gerlék, különféle pintyek, rigók hajnali kórusában fojtott hangon egy különös szólista követel figyelmet. Valaha ez a hang azt jelentette számomra, hogy irány a Leveleki-víztározó! Kapjuk magunkat, nagyanyám bordó Csepeljét és fürödjünk egy nagyot a tilosban, a zsilip környékén... És míg mi a "műtárgy" lépcsőit koptatjuk valahonnan egy kakukk szava hallszik... Ugyanaz a sejtelmes szólista. Feküdtem az ágyban és régi palacsinta és tejfölös uborkasaláta illatú nyarak íze szaladt össze a számban. Mert szólt a kakukk a Bujtoson. Szólt ő korábban is. Itt lakhat a kiserdőben, és tudom, hogy ő a legnagyobb svindler, mégis a hangja megsimogatta az ébredező lelkem. A sárgarigó és a kakukk. Ők ketten a nyár különös, alternatív énekesei. Ők azok, akik képesek visszaadni valamit a lassan hömpölygő gyermekkor és a lázas kamaszkor sistergő petárdaéveiből. A bicikli nyög a fenekünk alatt, nagyokat kottyan a lánc a hepehupás földúton. A nyár, mint a kocsival járó tollfelvásárló bekiált az udvarokba; boldogságot vennék, kilóra!