Szeptemberben lesz tíz éve, hogy apám, aki az első Kispolskija óta rendszeres szervez apa-fia kirándulásokat Erdélybe csábított

- Arra megyünk, ahol még nem jártunk! – mondta és megnéztük a Bárcánfalvi kolostort, felmentünk a Lóhavasi-vízesésig, és végre megbámultuk a Kirlibabát, ahol nagyapám, apám édesapja határvadászként járt a második világháborúban. Elhagytuk a történelmi Erdély területét és a Békás-tó partján autózva értük el a mesés Békás-szorost, hogy ismét a „székelyek” ősi földjére lépjünk. Apám még levegőt is könnyebben vett, és az Orbán Balázstól tanult leírásokat felmondva vezette a kocsit. Gyergyószentmiklóson aludtunk egy nagyot, reggel ittunk egy kávét és Bucsinon keresztülhajtva Parajd felé vettük az irányt.

A Sóvidék ékszerdoboza vonzott bennünket és apámban élt a buzgalom, hogy Wieliczkának márpedig létezik párja Székelyföldön is! Sétáltunk egyet a bánya bejáratáig, aztán stílusosan Ikarus-busz vitt le bennünket a törpvilág mélyébe, ahol aztán kiderült, hogy a föld alatti sóbarlangban egy meseország lakozik. Ha ilyen az „alvilág”, akkor panaszra nem nyílink a szánk; székelykapu jelezte, hogy a föld alatti világ is a székelyek ősi jussa, az étteremben magyaros falatokat kínáltak, volt ott kolbász, sonka és ki tudja még hányféle finomság. Persze a mindig fiatalokat kalandpark és asztalitenisz asztalok csábították.

Nagyokat lélegeztünk és élveztük a büszke látványosság pezsgését, jótékony varázsát. Néhány kép is készült. Nem mondom, hogy az akkori technikával megsüvegelendő eredményt alkotva, de azért bizonyítékként szolgál.

Az elmúlt napok szörnyű esőzésről persze mindenki halott. Arról is, hogy a kisebb folyóvá duzzadt Korond-patak kilépett a medréből és elöntötte a csodabányát. Az utolsó civil látogató május 27-én, 20.15-kor hagyta el a bányát. Azóta csak a szomorúbbnál-szomorúbb hírek érkeznek, és hiába ajánlotta fel a magyar kormány a segítségét, hiába aktivizálta magát az RMDSZ, hogy a román vezetés is tegyen látogatást, és ha a mást nem is tud, legalább ígérjen: lesz parajdi feltamádás!

A gond ezzel csak az, hogy minden perc számít. A só a tiltás ellenélre oldódik a vízben és aki már járt Aknaszlatinán tudja, mi lehet a történet szomorú vége…

Persze az Isteni gondviselés, meg a hit, titkon reményt permetez az ott élőkre. Talán. Az Úrnak semmi sem lehetetlen. Ami a markolóknak, bányászoknak, építőmestereknek lehetetlen, neki csak egy mosoly…

Innen, Nyíregyházáról nézve csak a szomorú, keserű könnyeket látjuk. Remények pukkantak szét, mint buborékok. A vendéglátósok, a szállásadók már sóhajtozni sem tudnak, csak a párás szemüket törlik.

A természet adta, a természet veszi vissza.

Mellékzönge:

Persze olvasom, hogy a bolond, pénzalapú fakitermelés, a korrupcióval átitatott erdőirtás, az éjjel lekapcsolt fényszóróval közlekedő teherautók, akik a feketevágások „gyümölcsét” szállítják isten tudja hová, mind, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a komoly esők sebes folyóvá mérgesítsék a csörgedező patakot. Ennek feltárása azonban közös munka lesz: székelynek, románnak, svábnak, romának.