Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Faust és a lencse

2010. augusztus 24. - Cardinalis

Néhány hét múlva olcsón lehet majd újságírókat beszerezni a nyíregyházi piacon. Néhány hét múlva könnyen lehet majd, mindenre kapaható, az új hatalomhoz lojális, behízelgő, bértollnokokat kapni, akik a vélt és remélt fizetségért cserébe kiszolgálják a kegyosztók igényeit. Mondom, néhány hét és a megváltozott viszonyok közepette, egyszer csak előbukkannak a semmiből, a zavarosban halászók, a szerencselovagok, a messziről jött szakértők. Úgy bújnak majd elő a föld alól, akár az erdei bolondgomba és boszorkánykörökkel rajzolják tele a várost.

Egyesek média-apokalipszist vizionálnak, mondván megszűnik a status quo és az új vezetés majd kiborítja azt a bilit, amihez a legnagyobb igyekezet ellenére sem fért hozzá ezidáig senki.
A szép, új világban azonban nem lehet terra incognita egy médium. Nincs tovább holmi függetlenségre hajazó kennelnyi játéktér, mert a szigorú pártfegyelem, a mindenre kiterjedő figyelem, ezt nem hajlandó majd eltűrni.
Az újságírók így egyszer csak szembe találják magukat a politika rafinált, minden hájjal megkent Mefisztóival és pillanatok alatt rá kell döbbenniük, el kell adniuk a lelküket. Ha továbbra is dolgozni akarnak majd, pénzt keresni, vagy egyszerűen csak túlélni, alá kell írniuk a szörnyű adás-vételről szóló papírost. Vallatások lesznek, ahol a politikai röntgengépek a szívek legrejtettebb zugait is feltárják és pillanatok alatt kiköpik a választ, a mellkasok legmélyén, melyik oldalon állnak a zsurnaliszták. Nincs kegyelem, nincs remény, a magyar zongorán sincs a feketén és a fehéren kívül más szín. Nem lehet azzal érvelni, hogy valaki csak törtfehér, vagy éppen szürkésfekete nézeteket tett magáévá.
Egy tál lencse. Ennyibe fog kerülni egy újságíró, és Péterhez hasonlóan, sokan egyetlen éjszaka alatt háromszor fogják megtagadni korábbi kenyéradóikat. Míg a kakas hármat kukorékol, megszárad a tinta a szerződéseken és a hajnal belenyugodva konstatálja ilyen az ember, és ilyen az élet…
De vannak néhányan, akik már most is rosszul alszanak, akik az elmúlt évek alatt is azt harsogták, ha nincs sajtószabadság, ha nem dolgozhatnak szabadon az újságírók, ha nincs oknyomozó riport, ha nincs hatásos szócső, igazságtevő nyilvánosság, akkor halott a demokrácia. Ha nem kérdezhetjük meg valóban tetszik-e a szökőkút a polgármesternek, ha nem írhatjuk le, hogyan, miért állították félre a Fidesz korábbi polgármesterjelöltjét, akkor inkább jöjjenek a bólogató Jánosok, jöjjenek a hízelgők, a kenyérre kenhetők. Jöjjenek a korcsok, cifrálkodók, félig-élők, habzó-szájúak, magyarkodók és köd-evők… Jöjjenek azok, akiknek olcsóbb a bőrük, a hitük és a becsvágyuk.
Nekünk (mert vagyunk még egy páran) megmarad a hitünk, a magyarságélményünk, a nyíregyházi lokálpatriotizmusunk és az igazságért való rajongásunk.
Azt hiszem nincs más hátra, mint hogy magamnak is bevalljam, újságírónak lenni őszinte hitkérdés. Hit abban, hogy a zsurnaliszta nem embert, nem pártot és politikust szolgál, hanem olyan eszményeket, amelyekért nemcsak élni, de még halni is érdemes. Táncsics, Mikszáth, Ady mosolyogva bólogatnak…   

A botrányosan rosszról

2010. augusztus 14. - Cardinalis

Bizonyos élethelyzetekben a közhelyszerű, a giccses, a nem kidolgozott, a kommersz is lehet maradandó. Speciális esetekben ugyanis minden a hozzáadott értékről szól. Nem az alkotás, a kompozíció jó, hanem Te magad, ahogy felemeled a porból az üvegszilánkot és aztán olyan kontextusba helyezed, hogy az attól fényt, minőséget és érdeklődést kap.  Hány olyan filmet, zenét őrzünk, amelyek igazából semmit sem érnek a kanonizált művészetek mérlegén, de attól még az életünk részei, attól még valahogy bennünk vannak és nincs mese, ki kell mondani még féltjük is őket.

A 80-as évekből, a 90-es évekből és az ezredforduló utáni évekből is őrzök szellemi nippeket, Jácint tévét díszítő horgolt terítőket, faragott sasokat, műbőr puffokat és narancssárga zsenília szerű huzattal bevont forgószékeket.

Azt hiszem így vagyunk a párválasztással is, sok-sok olyan kapcsolat töredékét, emlékét hordjuk magunkkal, amit ma már megmosolyogunk, vagy éppen szégyellünk is.  De ettől függetlenül, vannak pillanatok, mondatok, délutánok és édes pillanatok, amelyek kellenek ahhoz, hogy bele merjünk nézni, abba a fránya tükörbe. Ugye, ez én vagyok, ez az ember…

 Édesanyám, aki ma 57 éves, azt mondta egyszer, Neki hiába mondogatták, Ő bizony nem látta bennem sem a jövendő újságírót (hisz fogalmazni sem tudtam, talán most sem), sem az átlag feletti módon okos kisfiút (hú, nem nagyképűség ez??). Nem látott bennem mást, csak egy átlagos nyírbátori srácot. Ezért aztán, igen gyakran rácsodálkozik, ha véletlenül valami frappánsat olvas, lát tőlem, majd apámhoz fordulva ennyit kérdez: Te Pisti, mikor lett ilyen ez a gyerek?

A botrányosan rosszról, így kezdtem ezt a posztot, pedig a vége most boldogság lesz. Folyik a víz rólam, a dolgozószobában nincs klíma. Vágyom a lehűtött nappaliba. Vágyom, hogy megnézzem a Cyranót és nagymonológot együtt citáljam a főhőssel…

A botrányosan rossz, mindezeken túl, maga az élet, ami sokat ígér, de keveset ád. Az élet, ami nem engedi meg, hogy minden velem szembe jövő ember belelásson a szívembe. Belelásson, hogy tudják, világot váltani szültettem és minden akaratom, képességem, szándékom szerint egyszerűen csak jó újságíró, ember szeretnék lenni. Hasznos (közösségi magyar) tag, őszinte, bátor és szócsőszerű…

Kisszéket ácsoltam, arról kiáltok: vegyetek észre és engedjetek tanulni, játszani és az ifjakat tanítani.

 ui: példa a krtikusok szerint botrányosan rosszra, ami nekem mégis sokat adott...

A világ és a lelkem állapotjáról

2010. augusztus 13. - Cardinalis

Az idő megihleti a szerzőt…

Csepereg. Persze a kánikula benne van a levegőben. A bazsalikom az erkélyen élvezi, hogy nem aszalja a nap. A levelek élénken hirdetik, még nyár van! És micsoda nyár. Attila tapsikoló jázminjai lelki szemim előtt. Sóstón egymást piával öntözik „a nyíregyházi Kegyelmes urak”, a Deszkás teraszán, összevesznek, politikán, Gyurcsányoznak, Orbánoznak. Közben holmi kis, női csukákról álmodoznak, őket viszik távoli országokba, cipelik ágyukba és nyitják meg előttük aranyaikat. Akik korban lányaik lehetnének és a feleségeik pedig szánalmasan tekintenek, az egykor szépreményű ifjakra, akik meg akarták váltani a világot, akik tényleg elhitték, hogy a hűségük, szerelmük örökké tart. ígértek fűt fát, lehozták volna csillagokat az égről. Mit tudtak Ők még akkor, hormonokról, kapuzárási pánikokról, csepegő prosztatáról és a 20-25 éves lányok, megfiatalító édes, rózsaszín lábközéről.  Nézem őket a 33 Krisztusi évemmel és máris szánom magam, ahogy robogok az 50 felé… Még 17 év és közben egy 17 éves, Lolita ül velem szemben a Mekiben és barna szemében meglátom magam, nem érdekel a kemény, roppanós húsa, a vérforraló levegő körötte. Nem érdekel. Most más érdekel…
A nyájas olvasó bepillantást nyerhet a szerencsétlen szerző szívébe…
Már rég a szülészeten kellene ülnöm, fognom a képzeletbeli nejem kezét és szurkolni és fújtatni és várni a trónörököst. Én csak fiút tudok csinálni, szoktam mondogatni, de mit bánom én, ha lány lesz. Közben meg ülök és írok, nem csinálom, a tett halála az okoskodás, annyira meg akarom válogatni kivel alkosson egy párt a kromoszómám, pedig már balkézről is kellene egy gyermekemnek lenni. Csinálni kellett volna egy porontyot a Barnának, a Szőkének és a Feketének is. Mint Zeusz! Ha pedig másképp nem megy, hát bevarrni a combomba a kölköt, ott hordani ki, hogy aztán ő legyen a bor istene.
Mint Zeusz! Kukorelly Endrével készült egy riport, az ő szájából származik ez a hasonlat és, amikor Rodoszon a Zeusz szentély romjait vizslattam, észrevettem, hogy egyszer csak megnő a férfiasságom, megnő bennem a teremtő erő. Eddig azt hittem a teremtés, csak kézzel, szellemmel működik, nem akartam leszállni a tocsogó, nyálkahártyás, nagyon is biológiai emberi pokolba, ahol vírusok, baktériumok közepette, véresen, fájdalmak között jön a teremtés koronája a napvilágra.
Félek vértől, betegségtől, fájdalomtól, embertől (nőtől!) egyaránt. Még akkor is, ha tudom, találkoztam egy angyallal mostanság…    
 Ez aztán az őszinteség, ha Édesapám elolvassa, hümmögni fog, felhív: fiam, baj van veled, alanyi költőnek csúfol majd és azt mondja kevés vagyok, írónak, férfinak, apának, kevés vagyok mint emberben az isteni rész…
És könyörögve kér, hagyjam abba ezt nyafogást, lépjek a tettek isteni mezejére, döntsek, és még ha a pokolba is vezet az út, de meggyőződéssel tegyem…
A szerző rádöbben, milyen szánalmas a nyafogása…
Most sem erről kellett volna írnom. Hol vannak, itt kérem a közérdekű információk, hírek. Hogy van benzin Göröghonban, hogy a válságnak csak szele érintette a görög idegenforgalmat, hogy a tenger gyönyörű, de elborzasztó, hogy Rodosz (a turistáktól hemzsegő, a szigettel azonos nevű főváros) egyik legszebb strandján két intimbetét csomagolását is partra vette, fél óra alatt a víz.
De édesen emlékezem Prasonissi lélektisztító szeleire, és Fourni katlanszerű, csöndes strandjára, ahol a barlangokban most is nimfák élnek és a rákok hangosan csattogtatják, éles ollóikat, ha megzavarom nyugalmukat. A víz itt hűvös, mint a nyugtató ölelés, kristálytiszta, mint a szívem egy hosszú zokogás után. A napnyugta ajtót nyit a mennyországra és a kanyargó szerpentinekről az embernek eszébe jut, milyen fordulatos az élete…
A szerző bevallja, mindennek az oka, hogy tönkrement a winchestere
Úgy ültem le, leírom, hogy megsemmisült az asztali gépem winchestere. Úgy ültem le, keseregve mondom el, hogy hosszú évek emlékei, fotói, írások, szent versek tűntek el a mágneses Samsung lemez hibájából. Úgy ültem le, elmondom, fehér folt lett néhány évem. Úgy ültem le, majd kifakadok és elátkozom a modern világ sérülékenységét. Aztán látom, Hawkins bácsi, mindösszesen 100 évet jósol az emberiségnek. A nyomorult tolókocsihoz láncolt Prométusz, ismét üzent, kolonizáljuk a világűrt… Istenem, gyermekkoromban még hittem ebben. Most miközben a világ a válság enyves kezét markolássza, miközben a fél világ adósa valakinek, a szerencsétlen sorsú, nyomorék, de a testi hibákon felülemelkedni képes Hawkins azt kérdezi, na de mi lesz a jövővel?
Közben hallom, milliárdosok Amerikában arra a nem megvetendő ötletre jutottak, hogy megfelezik vagyonukat és szétosztják a világban! Valami 4000 milliárd forintról beszélnek… Ez lenne az új, mennyei Jeruzsálem??? Vagy csak szimpla, ördögi adócsalás???
ui: szívemben a nép-nemzeti, szívemben a magyar, szívemben a szociálisan érzékeny, versenyszellemű ( a balos világgal is cicázó) polgár rácsodálkozik a világra…    

Caesar lovait futtatja...

2010. augusztus 09. - Cardinalis

Késő délután, estébe hajolva jutok fel a Mount Smith-re. A Gilera finoman gyűri le az emelkedőt. A nap most jobbra nyugszik, a hátam mögött a lármás város, turistákkal, vágyakkal, csilingelő, aranyhéjú Eurókkal. Bár most rajtunk kívül nincs a hegyen senki, lelki szemeim előtt megelevenedik egy több mint 2 ezer éves napnyugta.

 

Caesar idegesen igazgatja hófehér, széles bíborszegélyes Toga praetexta-ját. Délelőtt még Kamirosba vitték. Egy bőbeszédű, érezhetően rátarti görög próbálta neki magyarázni, mit kell tudni a Telkinekről, ezekről a varázslókról vagy mifélékről, akik megjósolták a második özönvizet, majd elpucoltak Rodoszról... Rodosz, Lindos, Ialisszosz, meg Kamiros, de legfőképp Kamiros... A szavak visszhangoztak a fejébe, de neki csak Flavia járt az eszében, akinek még Rómában , kamaszosan, hencegve ígérte meg, hogy itt a beképzelt görögök között is nyerni fog közismerten irigyelt, de azért mégsem a Mediterráneum legjobb lovaival.

 

  • Hagyd! Már nem érdekel Kamiros, meleg van és nem tudom mivel itatjátok a lovakat – vetette oda foghegyről a görögnek, akinek az arcán mint az árnyék végigfutott a méreg, de gyorsan leplezte csalódottságát.

  • Értettem... - mondta görögül – majd latinra váltva annyit mondott  -Amilyen gyorsan csak lehet visszatérünk a fővárosba...

Miközben felérek a hegyre és az Apollón templom három megmaradt dór oszlopában gyönyörködöm, azon tűnődöm, vajon Caesar tudott-e hencegni a kis hölgynek?

 

A naplemente tündöklő tengeri hídja azt ígéri a túlparton, túl az időn és téren,  akad válasz a kérdésre...

 

A naplemente elandalít. Mellettem ül a Kis Herceg, egy kicsit távolabb pedig Caesar Alexandrosszal beszélget... A fűszeres illatú ciprusokon és nyugdíjas, ráncos, oszteoporózisos olajfákon, kabócák húzzák monoton nótájukat és én a fényhíd narancsos, ezüst- és aranyflitteres végén megpillantom az én Fláviámat, az én Beatricémet, Laurámat, Fiamettámat...

 

Közben Caesar almásszürke lovait simogatja, csókolgatja és közben arra gondol, ha nyer, a híre, hamarabb otthon lesz ő maga... Flavia - sóhajt nagyot és hiába sürgölődnek az Amfiteátrumban oly sokan körötte, ő magányba burkolódzva indul el a lelátó felé...

     

Utas és Holdvilág...

Néha lopni kell az időt. Egyszerűen elcsórni, mint egy órát, táskát, parlagon hagyott asszonyt-). Nincs mese. Aki annyira hadilábon áll az idővel mint jómagam, nem is tehet másképp. Sőt állítom, az az élőlény, amelynek időben, ennyire korlátozottak a kilátásai, annak hagyni kell, hogy lopja az időt.  Olvasta valaki Michael Ende nagyszerű regényét a Momot? Ende azt mondja, az idő maga az élet, az élet pedig a szívben lakozik... Néha érzem ennek a roppant súlyát, ahogy tele lesz az ember szíve idővel, élettel. Semmit nem írtam még. Minden rossz szájízemet megírtam, minden csalódásom, minden frusztrációm kiírtam. Itt van a blogon, a magam keltette álvajúdás minden mozzanata. Itt van minden panasz, sóhaj, itt van minden kín. És ebben az a tragikusan középszerű, hogy ez minden, mert semmit nem írtam még. Nem sikerült Kertész Imre lenni ebben a szerelmi KZ-ben, nem sikerült Ivan Gyenyiszovics lenni a Gulágomban, nincs igazi utazás mint Semprun regényében. Csak valahol egy távoli galaxis "seggünktáján" történt, némi otromba vágyakozás a semmiség után. Nem lettem az életregényem hőse, csupán egy vinnyogó kiskölyök maradtam, aki a villanyvasútjai sínjei között ébredt fel és azt képzelte, hogy a kerengő mini-expressz képes megfenyegetni az életét.  

Szóval most nagyot néztem, mert a szívemben nem maradt más, csak boldogság, csak felemelő érzések, csak valami nagyon mosolyszagú valami. Erőt érzek, szinte kitapintom, hogy az ereimben oroszlánok kúsznak, gepárdok, ocelotok, leopárdok és pumák, csupa nagymacska.

Hakuna matata! Ordíthatnám, mert Rodosz remeg a lelki szemeim előtt. Mindegy, hogy mire hazajövök, már egy újabb szakadék szélén fogok egyensúlyozni, mindegy, hogy van-e holnap. Nekem most a mai nap szent, megállítom az időt, mert a szívem erre is képes. Megállítom, talán előveszek, leporolok néhány régi nyarat, de csak azért, hogy helye legyen az újnak.

A múltat - közhely - el kell engedni ahhoz, hogy valami történjen velünk. Consummatum est.

"Mihály" haza kell jönnöd, még akkor is ha azt hiszed, itthon a  romok között csak patkány leszel...

"Tudta, hogy az utas nagyon régóta megy egyre elhagyatottabb tájakon, izgatott fák és stilizált romok alatt, viharok és farkasok rettegetik, és talán nincs más senki sem, aki olyan éjszakjában vándorolna és olyan egyedül..."

És ez sem igaz,  Maestro Szerb! Nem igaz, mert mindvégig itt volt Maga is a szívemben, itt volt Morricone, James Jones, Apám, Szták tanár úr, Pilinszky, itt volt Mozart Varázsfuvolája és Goethe Faustja és itt voltak a persze a húsomra éhes farkasaim...

"Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába, és élete elsorvad a nosztalgiában."

 

És nem marad más, nem marad más csak ez a fényképezőgép, ami nyarakat, mosolyokat és öleléseket őriz. Előveszem. Megnézem őket. Utoljára, aztán benzint nekik! Égjenek az arcok, mosolyok, mindazokat, akiket én bántottam meg és főként azok, akik engem löktek le a Taigetoszról... A torkomig ömlik fel az élvezet, ahogy a múlt sisteregve bomlik atomjaira...  

"A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig 17 éves marad, és kócos haját, könnyű nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban."       

 

Az (v)érzékeny lelkekről

Egyszer majd nyitok egy apró iskolát. Ahová csak érzékeny lelkű emberkeket vesznek fel. A tanárok is érzékenyek lesznek. Nagyokat sírunk, nosztalgiázunk majd. Aztán, mint a mániás depressziósok többsége, egyszer csak kinevetjük magunkat. Jujj, hogy tud megnőni a nevetés! Búvópatakként érkezik,  szád sarkát úgy bontja, mint egy megbolondult hentes. Feszít, tép és húz, hogy aztán úgy törjön ki belőled, mint a mélyből kiáramló forró víz. Az érzékeny lelkek egy része egyébként, csak ideig- óráig érzékeny. Az emocionális intelligenciám jelentős tatarozásra szorul. Meglehet, hiánycikk. Azt hiszem nevelő(nőre) van szükségem-)))...   

 

A tv-ről

Lao-ce azt találta mondani, válassz olyan munkát, amit szeretsz és egy pillanatig sem fogsz dolgozni. Nos, azt hiszem még egy pillanatig sem dolgoztam. De vannak napok, amikor a fáradtságtól úgy alszom, mintha kikapcsoltak volna. Standby létezés...

 

A svájci frankról

Kemény valuta. Kőkemény, még a részleteiben is emberes...-)

 

A nyárról

A nyár meleg. Nyáron nem kell fűteni. Nyáron fája a hátam.  Nyáron felmelegszenek a vizek. Nyáron később kelek. Nyáron jobban fájnak az emlékek és hamarabb gyógyulnak a sebek. Nyáron rövidebbek az álmok és hosszabbak a csókok. Nyáron repülők visznek, kék vizek felé...

 

Az IMF-ről

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell! (Wittgenstein)

 

süti beállítások módosítása