Néha lopni kell az időt. Egyszerűen elcsórni, mint egy órát, táskát, parlagon hagyott asszonyt-). Nincs mese. Aki annyira hadilábon áll az idővel mint jómagam, nem is tehet másképp. Sőt állítom, az az élőlény, amelynek időben, ennyire korlátozottak a kilátásai, annak hagyni kell, hogy lopja az időt.  Olvasta valaki Michael Ende nagyszerű regényét a Momot? Ende azt mondja, az idő maga az élet, az élet pedig a szívben lakozik... Néha érzem ennek a roppant súlyát, ahogy tele lesz az ember szíve idővel, élettel. Semmit nem írtam még. Minden rossz szájízemet megírtam, minden csalódásom, minden frusztrációm kiírtam. Itt van a blogon, a magam keltette álvajúdás minden mozzanata. Itt van minden panasz, sóhaj, itt van minden kín. És ebben az a tragikusan középszerű, hogy ez minden, mert semmit nem írtam még. Nem sikerült Kertész Imre lenni ebben a szerelmi KZ-ben, nem sikerült Ivan Gyenyiszovics lenni a Gulágomban, nincs igazi utazás mint Semprun regényében. Csak valahol egy távoli galaxis "seggünktáján" történt, némi otromba vágyakozás a semmiség után. Nem lettem az életregényem hőse, csupán egy vinnyogó kiskölyök maradtam, aki a villanyvasútjai sínjei között ébredt fel és azt képzelte, hogy a kerengő mini-expressz képes megfenyegetni az életét.  

Szóval most nagyot néztem, mert a szívemben nem maradt más, csak boldogság, csak felemelő érzések, csak valami nagyon mosolyszagú valami. Erőt érzek, szinte kitapintom, hogy az ereimben oroszlánok kúsznak, gepárdok, ocelotok, leopárdok és pumák, csupa nagymacska.

Hakuna matata! Ordíthatnám, mert Rodosz remeg a lelki szemeim előtt. Mindegy, hogy mire hazajövök, már egy újabb szakadék szélén fogok egyensúlyozni, mindegy, hogy van-e holnap. Nekem most a mai nap szent, megállítom az időt, mert a szívem erre is képes. Megállítom, talán előveszek, leporolok néhány régi nyarat, de csak azért, hogy helye legyen az újnak.

A múltat - közhely - el kell engedni ahhoz, hogy valami történjen velünk. Consummatum est.

"Mihály" haza kell jönnöd, még akkor is ha azt hiszed, itthon a  romok között csak patkány leszel...

"Tudta, hogy az utas nagyon régóta megy egyre elhagyatottabb tájakon, izgatott fák és stilizált romok alatt, viharok és farkasok rettegetik, és talán nincs más senki sem, aki olyan éjszakjában vándorolna és olyan egyedül..."

És ez sem igaz,  Maestro Szerb! Nem igaz, mert mindvégig itt volt Maga is a szívemben, itt volt Morricone, James Jones, Apám, Szták tanár úr, Pilinszky, itt volt Mozart Varázsfuvolája és Goethe Faustja és itt voltak a persze a húsomra éhes farkasaim...

"Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába, és élete elsorvad a nosztalgiában."

 

És nem marad más, nem marad más csak ez a fényképezőgép, ami nyarakat, mosolyokat és öleléseket őriz. Előveszem. Megnézem őket. Utoljára, aztán benzint nekik! Égjenek az arcok, mosolyok, mindazokat, akiket én bántottam meg és főként azok, akik engem löktek le a Taigetoszról... A torkomig ömlik fel az élvezet, ahogy a múlt sisteregve bomlik atomjaira...  

"A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig 17 éves marad, és kócos haját, könnyű nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban."