A hatodik péntek... A hatodik pénteken már lezárul a nagyböjt, mivel az azt követő Lázár-szombat és virágvasárnap egy külön kis szigetet alkotnak a nagyböjt és a még szentebb nagyheti napok között. Lázár szombatja már elő...

Lázárszombat

"Jöjj ki!"- szól ellentmondást nem tűrve, mégis türelemmel. Jöjj ki... Jöjj... Visszhangzik a sziklasírban. És egyszer csak feltűnik Lázár megkötözve, kendővel leborított arca. Aki látja el sem hiszi! Visszafojtott lélegzetek, hitetlenkedés, álmélkodás. A félelem hangján zsibong, fecseg a nép. A négy napja elhunyt Lázár pedig ott áll köztük. A bátrabbak tapogatják, rángatják, megérintik, ölelgetik. Mások a félelemtől egyszerűen visszahőkölnek...

- Csak a bűnbánó ember juthat túl. Csak a bűnbánó. A bűnbánó ember pedig letérdel - mondja Indiana Jones miközben a Szent Grál felé indul.

Milyen is a bűnbánó ember? Ezen gondolkodom, miközben két hatalmas démonnal is megküzdök. Két hatalmas sárkány állja utam és hiába van kard a kezemben, hiába érzem magamban az erőt, ismét azt látom, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség… Nem azé a győzelem, aki méltó, nem azé aki bűntelen vagy éppen bűnös, és még csak „nem (is) azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

 Hát akkor mire való a bűnbánat, mire való a hit, az imádság? Mit tanít nekünk a Jóisten?

Először is rendre nevel. Bölcsességre tanít, türelmet vár el. Amikor 20 centiméter hó alá kerülnek, - a naptár szerint jogosan- valódi tavaszt váró földek, akkor tőlük kell megtanulni, hogy panasz, jajgatás nélkül ki kell várni a csodát. És igaza van Szabó Tamás, görögkatolikus parókus barátomnak. A tavaszra várni kell, és bizony ez nem ugyanaz a tavasz lesz, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti. Ez egy másik tavasz lesz, de biztosan remélhetünk benne napsütést, nehéz bimbóban bóbiskoló virágokat, rövidülő éjjeleket, rigóéneket, sárga túrót, a feltámadás és a megváltás ígéretét.

Ma még Jób vagyok. Ma úgy tűnik, hogy hiába nézek fel az égre véletlenül sincs senki, aki biztatna, felemelne, magához szorítana… Nincs senki. Csak a behavazott táj fekszik itt előttem bénultan. De éppen ez a behavazott  táj várandós a reménnyel, hogy már néhány nap múlva megindul az eresz, megolvad a hó és ismét a tavaszi vizek mutatnak tükröt a március 15-e óta nem látott Napnak…

Két emberre figyelek most. Az egyik éppen kórházban küzd és nagyon remélem, hogy fiatalsága, energiái, álmai, vágyai és a körötte lévők végtelen szeretete meggyógyítja. Rengeteg feladata lenne. Rengeteg befejezetlen szimfóniája. Még meg kell írnia, még nem végzett. Még dolga van itt!

A másik ember, most elrejtőzött előlem. Egy sündisznólány, egy feltörhetetlen dió, egy konok kagyló. Azt játssza, hogy haragos és süket. De azt remélem, hogy olyan szíve van, ami a legnagyobb csendben is meghallja, a legapróbb neszem is.

Mondom Jób vagyok ezekben a napokban. Tisztes szerep, de nehéz. Persze sosem volt könnyű. A bűnbánó ember meghajtja a fejét… A bűnbánó ember, meghajol a kiosztott szerepe előtt. Nem panaszkodik, nem perel… Még ha az az út sokkal könnyebb lenne is… Virrasszatok, higgyetek, reméljetek és a szeretet talán harmóniát hozhat, ebbe a most még jégbe szakadt világba...    

- Hozzon egy feketét. Cukor, hab ilyesmi ne legyen! – mondta a férfi fél foggal a mademoiselle-nek. A Gerbeaud-ba tért be. Ritka pillanat. Itt nem valószínű, hogy ismerősökkel fut össze. Most nem szívesen találkozott volna bárkivel is. Fáradt volt és hervatag. Az összes újságot maga elé halmozta. Néhány hét Párizsban, a városok városában és most vissza az ódivatú, őszülő Pestre. Először Hatvanynál lesz jelenése. - Lajosnak mindig hatalmas ötletei vannak. Világmegváltó, a világot a sarkából kiforgató – és barátjára gondolva egy szendergő kis mosolyt is megengedett. A kávé forró volt és méregerős. - A jó fekete… és a kislány is formás… Magyarország… Hátradőlt a székben jobb kezét maga mellé lógatta, balban pedig hányavetin tartotta a hírlapot. Egészen közel az arcához, így falta a betűket… Amikor Tisza István nevéhez ért egy-egy cikkben, mindig ciccegett egyet. Majd kibámult a Vörösmarty térre. Pest a nyár végi langymelegben olyan volt, mint egy mézes melange… Konflisok, homokfutók, vesszőkosárral közlekedő nők, taknyos kölykök és sétapálcás urak. Néha egy-egy félénk, lesütött szemű fehérnép is elment az ablak előtt. Egy hete ilyenkor még a Bois de Boulogne-ban csónakázott. Persze nem egyedül. A lány jó családból való. Párizsban tanul. Nyelveket. Angolt is a francia mellett. Az egyetemen. A költészet a mindene, de rímeléssel nem foglalkozik, inkább festeget.

- Már vagy tízszer végigsétáltam Paál Lacink fontainebleau-i útján. Tudja, amikor fúj a szél lehet hallani, ahogy a fák erősen törve a magyart azt sóhajtják: Löaszlo… - mondta a férfinak, amikor az apró kávézóban kiderült mindketten magyarok. -  És nem is mondtam,  hogy a nevem Jablonczay Bella! – nevetett és megvillantotta apró, szabályos fogait. Felismerte a férfit. Ő szólította meg. Már amikor megismerkedtek szavalni kezdte neki a Gare de l’Esten-t. – Természetesen tudom kívülről!  Tudja, hányszor mondogattam a vonaton. De, hogy a szerzővel is összefutok, azt meg sem álmodtam. Amikor kimentek az ajtón belekarolt a férfiba és nem is mondta, inkább búgta, mint egy szomorú galamb;

„Csipkésen, forrón, illatosan

Csak egyszer hullna még reám

S csókolná le a szemeimet

Egy párisi leány.”

 A férfi ereiben sűrűbben járt a vér. A lány lehelete mintha levendulára emlékeztette volna, vállához érő karja forró és bársonyos. Haja barna, szeme kacér és amikor nevetett egy-egy apró, boldog félholddá szűkültek össze. Orra egyenes, az arca ovális –  gyerekkorában így képzelte el a királylányokat. Előkelő és blikkfangos, van benne valami a szittyák királylányaiból, de keveredik hozzá egy kis rátarti, kevély sváb vér is. Naponta találkoztak. Órákig tudtak ülni gyűszűnyi kávézókban. A lány mindig kókusztejjel kérte a kávéját és mellé croissant-t. – Tudja, furán néznek rám, de én vajat és vékonyra szeletelt füstölt sonkát szoktam kérni a rongyoskifilhez. Ezek meg itt csak lekvárral tudják elképzelni. No, de én magyar lány vagyok – mosolygott, a porcelánfehér fogsorával. Aztán a világgazdaságról mesélt neki. Az volt egy fixa ideája, hogy nemsokára háború lesz Európában. Nagy háború. A férfi csak mosolygott. – Ugyan – válaszolta mélán. -  Csak nem lesz az olyan nagy…   

- Maga nem hisz nekem – mondta a lány, miközben jóízűt harapott a sonkával bélelt corissantból. – Majd meglátja. A németek nem bírnak magukkal. Amit meg az angolok, franciák, hollandok a gyarmatokkal művelnek, az tarthatatlan. És akkor még Oroszországról nem is beszéltünk. Az egy puskaporos hordó. Ki tudja mi történik Moszkvában 5-10 év múlva!?!

- Bellácska… Tudja egy ideje nézem, ahogy az ajkai mozognak, még talán hallom is mit mond. De maga olyan szép, hogy a maga szájából még az a szó is egy ária, hogy háború… - felelt nyájas mosollyal.

- Endre… Nem is figyel rám. Meg sem hallgat – méltatlankodott. - Én itt már egy órája fejtegetem magának a világhatalmak viszonyát meg a világgazdaság állapotát és maga csak annyit tud felelni, hogy az én számból a háború szó operarészlet? Hát nem is érdekli, mit papolok! Magának láthatóan élmény velem lenni, de úgy ül itt, mintha mutogatni akarna. Mint aki egy kávézóban teszi közszemlére a gyémántjait – egyre jobban belemelegedett, arca kipirult. - Kellék vagyok én magának, legyezgetem a hiúságát! Ha megkapna nem is udvarolna már nekem. Beleírna valami versbe, aztán ennyivel letudna. Visszamenne Pestre. Abba a dzsumbujba. Elfelejtene. Elmúlna a nagy lelkesedése.

- Bellácska – úgy válaszolt, mintha verset írna, komolyan és méltóságteljesen - Emlékszik, a németek nem is olyan régen már jártak Párizsban? Talán megint itt lesznek. Benne van a pakliban, de az angolokkal nemigen tudnak mit kezdeni. Londonig sose jutnak el – ekkor a plafonra nézett, mint aki onnan akarja kiolvasni a jövőt.

- Tudja Endre, a baj az, hogy ebben a háborúban benne leszünk mi is. Nyakig… - bólogatott, majd egyetlen mozdulattal felhörpintette a kávéját.

"Az én menyasszonyom..."

 A férfi szerette, ahogy a lány beszélt. A széles gesztusokat, az átélést. Jó volt látni egy falatnyi, édes és okos Magyarországot, ebben a színes, karneválszerű őrületben, aminek Párizs a neve. Könnyű volt megszeretni a lányt, mert ugyan elámult a várostól, de el nem ájult. Két lábbal járt a „szent utcákon” és, amikor a férfit elragadta a költészet, csacskán ennyit mondott; - Endre maga csak költögessen…

A lány hangosan nevetett. Egy-egy alkalommal, amikor egy kávézóban utat engedett a jókedvének, a pult mögül fura tekintetek meredtek rájuk. A férfi ezt is élvezte. Meg azt, hogy megfigyelheti, milyen tökéletes, makulátlan a bőre. Nagy nyarak idején, Mindszenten van ilyen színük a fehércselédeknek…

Montmartre-on érezte meg először. Pedig napok óta benne volt a levegőben. Mint valami erős elektromosság-kígyó úszott felé. A lányt édességillat lengte körül. Új parfüm. Ebben a franciák felülmúlhatatlanok. Hófehér ruhában jött elé. - Az én menyasszonyom… - mosolygott a férfi és érezte, hogy nem az emelkedők miatt veszi szaporábban a levegőt.

- Látja Endre! A mi Országházunkat tíz évvel később kezdték el építeni mint a Sacré Cœurt. Na de nálunk már lassan 10 éve üléseznek benne a méltóságok, ez szépség meg talán soha nem lesz kész… - mutatott a lány a templom felé.

- Erről a régi bonmot jut eszembe. Tudja miért van kupolája az Országháznak? Nem? Mert ki látott már lapos tetejű cirkuszt… - kuncogtak. – Tudja – folytatta  férfi – ez egy poén! Mert mi kell a népnek? Panem et circenses. Ha már a kenyér kevés, akkor legalább a cirkusz meglegyen. Templomunk minden faluban van……

A felfedezők

Hetek teltek el, hogy a grand cru-k és pezsgők világából kiszakadva esténként sétálni indultak. A férfi ekkor jött rá, hogy nem is ismeri Párizst. Hogy eddig csak és kizárólag ugyanazokra a helyekre járt el, ugyanazokat a macskaköves utcákat koptatta. Sokadjára lakott a Hôtel de l’Europe-ban. Apró szoba. Egy sokat nyögött ágy, egy kopott szék meg egy árva íróasztalféle. Alvásra persze megtette. Majdnem egyforma távolságra a Montmartre-tól és a Tuileriák kertjétől, ahol mindig történik valami. Sose látott még olyan divatosan nyírt uszkárokat sétáltató, beképzelt nőket, annyi bohém italtól és szerelemtől izzadt homlokú fiatalt, min ott. Verklik, és kiszenkarok dallamai keveredtek. Koccintó boldogok kacagtak a pavilonok mellett, és mindenfelől sanzonok, dalok szálltak a könnyű szélben.

A lány azonban egészen más, ismeretlen utakra csábította. Apró, zsolozsmázó terek, sokatmondó utcák fogadták be és feltárult előtte egy másik Párizs. Egy finomabb, nőiesebb. Élvezte ezt az örvénylő beavatást. A férfi hagyta, hogy először az életében valaki vezesse. Így lett minden találkozás, beszélgetés és séta valódi meglepetés számára. A lány olyan egyszerűen szerette az életet. Míg ő filozofált, morfondírozott; istenről, szerelemről, világról ő csak nevetett és arra kérte, hagyja a papírokat, meg az ólmos gondolatokat. Sétáljon, éljen, kacagjon. Szívja be Párizst. Jó mélyre, és hogy bizonyítsa nemcsak konok tekintettel lehet andalogni, mindenkire rámosolygott. Kislányos arca, szűzies bája elvarázsolta az egyébként közönyös járókelőket.

- Párizs nekem sokszor nyomasztó – mondta egyszer nagy komolyan. - Tudja Endre, hogy ekkora különbség ember és ember között, igazán csak itt érezhető. Pesten a nyomor csupán pokol. Itt, Párizsban büntetés. Látni ezeket a fényben úszó utcákat, házakat, érezni ennek millió embernek a leheletét. A bimbózó és haldokló szerelmeket, az emberi közönyt és mellette pedig a farkaséhséget. Éhséget ételre, italra és persze mellett a művészetekre is. De emellett tisztán látni a mulatók, színházak hátországát. A selyemfiúkat és pillangókat, az italt, és a nagy rémet, a kábítószert. Nappal péksüteményt és virágillatot ígér a város, de éjjel minden kapualjból ópium és abszint tör az emberre. És látja ezt az örök rohanást, sietséget, érzi a vásárcsarnokok mindig erjedő bűzeit? Rajongok Párizsért, de sokszor felfordul tőle a gyomrom… - miközben beszélt egyre közelebb bújt a férfihoz. Jobb karját két kézzel ölelte át és vállára tette formás állát. - Úgy néz ki, mint egy görög királynő. Úgy néz ki, akiért néhány percen belül kitör a Trójai háború – gondolta a férfi és nagy levegőt vett a boldogságtól. Aztán a lány heves köhögésbe tört ki. Mindketten meglepődtek, mert a lány majdnem elesett, összegörnyedve köhögött… Kis zsebkendőt vett elő, azzal próbálta tompítania a tüdöjéből érkező furcsa, vészterhes hangokat. Szemeit könny öntötte el, de aztán kisvártatva jobban lett.

- Ez… Ez normális? – kérdezte meglepetten és aggódva a férfi? – Ne hívjunk orvost?

- Csak azt asztmán – suttogta a lány – néhány éve komolyabbra fordult. Eleinte csak a por és füst. Most már szinte minden. Az orvosok nem tudnak segíteni. Azt mondták ezzel együtt kell élni… – tette hozzá vékony, esetlen hangon, a kezében még mindig a zsebkendőt szorongatva…

A férfit megrémisztette a lány baja. Nem fért a fejébe, hogy egy ilyen ragyogó bogárkát bármilyen betegség is eméssze.  Olyan üdének, egészségesnek tűnt. Olyan életrevalónak.

- Legutóbb két hétig voltam a Tátrában. Emiatt. Ott elmúlik. Aztán hetekig kutya bajom. El is felejtem a köhögést, hogy aztán a leváratlanabb helyzetekben törjön rám. De ne ijedjen meg. Ez még nem a morbus hungaricus – mondta a köhögéstől vörös fejjel és kényszeredett mosollyal. A férfi két tenyere közé fogta az arcát. Hogy egy picit lejtett az utca, most pontosan egyforma magasak voltak. Mélyre igyekezett a férfi tekintete, olyan mélyre, ahol egyszer csak elhúzzák a szíveket rejtő, szemérmes függönyöket és kiderül, hogy elrejtve a világ kíváncsi pillantásitól, laknak-e gyöngéd érzések. Valódi zsarátnok, beszédes izzás. Vagy egyáltalán valami, amibe lehet kapaszkodni, ami hihetővé és feledhetetlenné teszi a pillanatot, valahol félúton a testi vágy és az álom-élet között. A lány riadtan nézett vele farkasszemet. Aztán egy pillanat alatt a két tekintet úgy egybefonódott, mint valami párzó siklók…

- Vigyázzon magára, Bella. Vigyázzon magára. Kérem… - mondta és kiskamasz énje lemondott arról az egyébként felettébb kívánatos pimaszságról, hogy ott az utcán, hosszan, lehunyt szemmel megcsókolja.

Színre, szín..

A lány egy idő után feljárt a férfihoz. A portás eleinte gúnyosan nézett végig rajta, majd hozzászokott.

- C'est ma nièce.. -mondta egyszer, mikor felfelé indultak a lépcsőn.

- Bien sûr, je comprends, monsieur – válaszolta cinkos mosollyal a kopaszodó, kerek arcú, szemüveges portás, aki egy éjfeketére szívott, aprócska pipát szorongatott a rossz, sárguló fogai között.

Egyik nap a férfi csomagot kapott. Lement a földszintre érte. Bella a szobában maradt. Hosszan nézte az ágyat. Megtapogatta, hogy őrzi-e még a férfi melegét. Aztán a szeme megakadt egy levélkén, amit a férfi nemrég bonthatott fel. Fel sem állt az ágyról, csak megemelkedett és csipkekesztyűs kezével maga elé rántott az irományt…

„Bandim! Napok óta nem látom. Napok óta rám sem néz. Napok óta nem versel. Maga büntet engem.  Nem tudom merre jár, kivel van. Nem érdemeltem meg, ahogy beszélt velem, de nem haragszom. Maga nekem mindig hiányzik, Bandi. Az a bolond, ábrándos barna szeme. A hangja. A jelenléte. Most pezsgőt iszom és magára gondolok. Ödön mulatni ment. Egyedül vagyok. Magának mellettem a helye… Valami hetyke kisasszonykával látták az ismerőseim a Bois-ban… Hát ez kell magának?  Örökké öleli és csókolja: egyetlen Lédája”

 Bella, mint valami forró vasdarabot dobta vissza az asztalra a levelet. Arcából kifutott a vér, mészfehéren, szinte mozdulatlanná válva ült az ágyon. Két dolgot érzett meg ebben a pillanatban. Beleszeretett egy olyan férfiba, akinek rajta kívül még lehet valakije. Ült. Nézett ki az ablakon. A szomszéd ház tetejére látott. Ott egy felfuvalkodott galamb roppant peckesen és ellentmondást nem tűrve kezdett udvarolni egy félénk, megszeppent tojónak. Bella lehajtotta a fejét és zokogni kezdett.  - Csak egy bolond ikrek vagyok. Mit mond a nagy asztrológus könyv: könnyen lesz szerelmes. Keresi a nagy kalandokat, és felületessége, gyors, meggondolatlan döntései miatt gyakran csalódik is. Hát tessék, bejött… Lépéseket hallott a folyós felől. Ridiküljéből zsebkendőt és egy apró tükröt vett elő. Megnézte magát. Megnyálazta a zsebkendőt és villámgyors mozdulatokkal dolgozott. Mire a férfi belépett, már nyoma sem volt a könnyeknek és egy még egy mosolyt is az arcára erőltetett… -

- Képzelje jóanyám aggódva küldött utánam egy-egy üveg barack- és málnalekvárt. Hosszú levelet mellékelt. A pöttyökből az is kiderül, hogy sírt, amikor írta – mondta a férfi és a hangja megbicsaklott.

- Van egy kiskanala? – kérdezte Bella hűvösen.

- Nekem nincs, de kérünk a portástól. Egy kis borravalóért még a Napkirály eszcájgját is előteremti – próbált bolondozni a férfi… Ismét eltűnt, de két percen belül már egy kiskanállal tért vissza. A nő lerántotta a kis textildarabot az üvegcséről és csak úgy magában elkezdte kanalazni a lekvárt.

- Ugye tudja, hogy én megszerettem magát? – mondta a szájában a kiskanállal. Majd így folytatta; - Ne menjen vissza Pestre! Keressünk egy kis kiadó szobát. Azt szeretném, ha nekem írna verseket, ha úgy udvarolna, mint még soha senkinek… Azt akarom, hogy csak rám figyeljen. Észre se vegye a többi nőt!

- Bella… - válaszolt a férfi meglepetten – én öreg vagyok magához. A francia sem megy jól, és azt sem tudom mihez kezdenék itt…. – felelte a férfi zavarodottan.

Egyik tüske a másik után. Jó mélyre. Bele a szívbe. Bele a szívembe – gondolta a lány és nevetségesnek, gyávának érezte a  férfit, meg a helyzetet is. Most ő térdel le? A 24 éves, szép, művelt és okos, talpraesett nő? Hát még ezt a mamlaszt is el tudnám tartani és ez meg itt hezitál előttem! Hát én térdeljek elé? Majd, ha piros hó esik…

- Igaza van Bandi… Igaza van – a kanalat és a kis üveget is letette az asztalra. - Magának mindig igaza van. Most megyek. Ne kísérjen le. Kitalálok egyedül is… – és mire a férfi felocsúdott volna lány már elsietett.

Nyomtalanul...

A férfi napokig járt utána. Bella azonban eltűnt. A szállásán semmit sem tudtak róla. Persze sejtette, hogy csak letagadja magát. Hiába járt a Bois-ban, a Montmartre szűk utcáin, soha nem jött vele szembe, soha nem érezte meg a jelenlétét, az illatát. Ahogy teltek a napok egyre kétségbeesetten kereste a lányt, egyre hevesebb szívveréssel rohangált az utcákon és nemegyszer szólított le olyan ismeretlen hölgyeket, akik hátulról csak egy picit is hasonlítottak a Jablonczay lányra… Esténként nagy magányáéban verseket, leveleket írt neki. A lány szállásadóját többször is kérlelte, hogyha megjönne, akkor feltétlenül adja egytől-egyig az édes kis kezébe, a virágokkal együtt. Hogy biztos legyen a dolgában, még egy kis borravalóval is igyekezett megvesztegetni az 50-es, tüchtig hölgyet.

Bandi a levelek többségében esküdözött. Égre, földre. Szerelmet vallott. Leírta, hogy átgondolta, marad még Párizsban. Talán nem örökre, de marad. Amíg mindkettejüknek jólesik. Amíg szerény keretei engedik. Bella miatt marad és, hogy át sem gondolta, mit jelent neki a lány. Csak most jött rá. Hogy veszítve tanult szeretni. Hogy vele akar élni… Ám a levelek vagy nem jutottak el Bellához, vagy az haragjában eldöntötte, juszt sem fog ennek a szamárnak válaszolni.       

Mohamed elindul...

Bandi Bellát ostromolta. Bandit pedig Léda. A nagysága egyre türelmetlenebb vággyal kötözte volna magához a férfit. A férfit, aki testi-lelki jóbarátként kárpótolta elvesztegetett fiatalságáért. Elrontott házasságáért és a magányért, amivel nap mint nap ajándékozta meg a léha, iszákos férje. Aki ráadásul még a szerencsejátkékok rabja is. Utálta Ödönt. Szívből gyűlölte. Minden nap azért imádkozott, hogy szippantsa be az éjszaka, valamelyik istentelen mulat és a rulettasztal. Tekeredjen fel rá és soha ne térjen haza. De Ödön lelke olyan fekete volt, hogy még a szerencsét is megbabonázta és legtöbbször nyereménnyel tért haza. Büdösen, ittasan. Ilyenkor erőszakos lett. Magához rántott az asszonyt. Az ágyra döntötte, belefúrta fejét a felesége dús kebleibe és hortyogva aludt el…

 Az asszony alig várta, hogy Ödön eliszkoljon otthonról. Kicsinosította magát. A szolgálólányok felöltöztették, megmasszírozták az arcát, krémeket kentek rá, gondos frizurát kreáltak neki. Amikor a kegyetlen éjszaka után ismét „régi” fényében pompázott, hívatta Bandit. Megnyugodott, amikor a férfi belépett hozzá és nagy barna szemével úgy nézett rá, mint egy pogány istennőre…

Csakhogy Bandi megunta a szerető szerepét. - Nyolc év, te jóságos úristen – ingatta fejét, miközben Lédára gondolt. - Nyolc éve már. Nyolc éve járok hozzá. Életem talán legszebb nyolc évét áldoztam egy olyan nőre, akinek én csak a Bandikája vagyok. Akit én úgy csókoltam… Akinek én pincsikutyája, szeretője, irgalma, kegyelme voltam… Elég. Elég volt ebből a keserédes, rossz operából. Elég Lédából és Ödönből. Elég a színjátékból, a megalázottságból, a másodhegedűs létből. Elég a magyarázkodásból, veszekedésből, a rosszallásból, a számonkérésekből! Elég legyen…

Nyolc év után döntött így. Nem érdekelte, hogy egyedül marad. Nem érdekelte, hogy alig ismeri a várost. Hogy innentől kezdve magára van utalva. Fellázadt és összetörte élete méregüvegcséit. Nem volt könnyű döntés. Majd belehalt. Valami cinkos szövetség fűzte a szépen szomorú naccs’ágához. Volt ebben a nőben valami delej, amivel az ujja köré tekerte. Valami felsőbbrendűség, ahogy tudatta vele nem az érzékiség, a jéghideg hitvesi ágy vezeti hozzá. Eleinte csak megtűrte a férfit. Valamiféle udvari költőt látott benne. Inkább a férfi ragaszkodott hozzá. Udvarolt. Szédített és olyan távlatokat ígért a szépasszonynak, hogy azon vagy mosolyogni kellett vagy elhinni és felcsatolni poros szárnyait, hogy ismét repülhessen. Hogy ismét szárnyaljon. A kapcsolatot azonban megrágta és kiköpte a férfit. De túlélte. És nem akarta már tovább. Nem akarta ezt a bolond héja nászt. Se Párizsban, se otthon az avarszagú Budapesten…   

Aztán mit ad isten, néhány nap múlva ott ült előtte Bella. A szépség. A fiatalság. A lenyűgöző egyetemista. Ott abban az apró kávézóban. - Talán az égiek is ezt akarják – forgatta magában szerencséjét…       

 Mohamed indult el a hegy felé. Bandit ott találta a Hotelszobában. A nyitott ablaknál cigarettázott, mellett egy üveg bor és egy üveg konyak, mindkettő megkezdve. 

- Korán kezdte a napot? Vagy még be sem fejezte a másikat? – gúnyolódott a szépasszony.

- Maga mit keres itt? – kérdezte meglepetten a férfi, minden udvariasság nélkül.

- Magát! Gondoltam, ha maga nem jön, hát jövök én. Jövök én hozzád, Bandim – mondta a nő és kérlelhetetlen vágya a hűvösen erotikus magázódat, az intimebb, test- és szívközeli tegeződésre váltotta néhány szempillantás alatt. 

A férfi nem kínálta hellyel. A nő leült az ágyra. Nézte a cigarettázó férfit. Egyik keze a párkányon. Abban tartotta  félig leégett szálat.  A másik keze az ajaki között. Hüvelykujja körmét a szemfogai közötti résébe nyomta. – Ideges. Feszült. Zavarodott – gondolta a naccs’ága.  

- Bandi… - szólt szelíden. – Nem kell ez magának. A maga szíve nem szereti a nagy izgalmakat. Egyik nap még ott a torony tetején örök szerelmet esküdözni csókokkal, másnap meg belehalni abba, mert mindennek vége. Ne legyen kisfiú! Az én ajtóm mindig nyitva áll maga előtt – csalogatta mézzel-mázzal, miközben szemrevaló dekoltázsát simogatta ujjaival. – Ha meggondolná magát… tudja hol talál – csöndben állt fel. Megérintette a férfi vállát, de az meg sem fordult. Puha léptekkel hagyta magára. Azt ajtó résnyire nyitva maradt mögötte. A cigaretta hosszúra nyúlt hamuja a szoba deszkapadlójára pottyant.

Zavarosban...

A férfi sokáig hadakozott az érzéseivel, azonban mivel úgy tűnt Bellát elnyelte Párizs, egyre többször kopogtatott be Lédához. A nő úgy tett, mintha semmi sem történt volna köztük. Hozzá volt szokva ezekhez a kisebb nagyobb szakításokhoz. Számtalanszor vesztek már össze. Volt, hogy hetekig, hónapokig egy szót sem váltottak. Pokolra kívánták egymást. A férfi gyűlölte a nő tehetetlenségét. A pénzhez, biztonsághoz való remegő kötődését. A nő pedig időnként agybajt kapott a férfi okoskodásától, önhittségétől és végtelen egoizmusától. Azt sem bírta elviselni, hogy a költője figyelmét minden felkelti. Mindenre válaszol, minden flörtbe belemegy.  

Hetek teltek el. Minden a régi lett. Ödön ment, Endre pedig megérkezett. Kettesben maradtak. Mint két cellatárs. Ki csak ritkán mentek a lakásból. Akkor lehetőleg olyan helyekre tértek be, ahol biztosan nem futnak össze ismerősökkel. Kis, apró éttermek, cukrászdák, kávézók fogadták be őket. Két menekült. Két elveszett lélek. Egyetlen csónakban lebegett Párizs végtelennek tűnő, zavaros csatornáin…

- Earl grey – ahogy szereti, egy kis citrommal és barna cukorral – töltött háziasszonyos gondossággal egy kis teát Léda a férfinak.

- Köszönöm – mondta amaz halkan. Napok óta egy sort sem tudott írni. Valami bénültság ült rajta. Most először unta Párizst. Vagy inkább haragudott rá, de ezt bevallani sem merte, magának sem. Haragudott, hogy ilyen nagy és hatalmas. Hogy tehetetlen vele szemben. Egyszerre aprónak, semminek, szerencsétlennek érezte magát és fogalma sem volt, mit tegyen, merre induljon. Vagy egyáltalán induljon-e, maradjon-e itt a „gyermekjátékok” között ezzel a szépasszonnyal. Féltékenység, féltés, izgalom cikázott rajta. Ám kívülről nézve csak annyi látszott rajta, hogy lassabb, mélább a megszokottnál.

Csak a csészék fecsegtek, amikor kopogtat a szállodai szoba ajtaján. A férfi kérdőn nézett a nőre; - Vár valakit? – volt a tekintetében, de egy szót sem szólt.

- Fogalma sincs ki lehet. – válaszolt Léda és elindult az ajtó felé. Egy lepést, alig tett, amikor a kilincs megmozdult, az ajtó pedig fájó nyikorgással kivágódott. Léda meghökkent, Endre pedig még a száját is eltátotta. – Ez nem lehet… suttogta és észre sem vett, hogy fennhangon teszi.

- De lehet! Bizony, hogy lehet! – rikoltotta a nő az ajtóban. Egy apró, Steyer Pieper pisztolyt szorongatott a markában. Márvány ujját a ravaszon tartotta. – és az is lehet, hogy az elmúlt hetekben mindenhova követtem. Az is lehetséges, hogy minden szeretője nevét kívülről tudom. Itt Párizsban és Pesten is. Az is lehet, hogy minden levelét elolvastam. És most már abban is biztos vagyok, hogy maga egy beteg ember, Endre. Magának orvosra lenne szüksége!!! Mag egy féreg! – egyre hevesebben, egyre hangosabban beszélt. - És magáról is mindent tudok Diósyné! Álszent dekoltázskirálynő. Minden férfiről tudok az életében! Megérdemlik egymást. Megérdemlik ezt bűzlő boldogtalanságot – hol Endrére, hol Lédára célzott, másik kezével pedig hadonászott. A naccs’ága két kezét a melléhez kapta, Endre pedig mint aki mondani akar valamit, de egy árva szó sem jön ki a száján, széttárt karokkal tátogott.

- Mit tátog Maga elfuserált! – ordított Bella. – Nekem ne tátogjon, mondjon valamit, még most utoljára, hogy legyen min nevetnem. – Mert én most lelövöm magát, meg ezt a némbert is. Lelövöm magukat, mint a kutyát! Aztán kimegyek a Bois-ba és eresztek egy golyót a saját fejembe is… - már húzta is ravaszt.

- Bella az isten szerelmére! – jött meg a hangja Endrének.

- Mit képzel maga, azonnal tegye el azt a pisztolyt! – rikácsolta Diósyné.

- Na! megjött a hangjuk!?! – válaszolta hetykén a lány. – Hát féltik a tyúkszaros, semmirevaló kis életük? – a gúny még a szoba tapétáját is marni kezdte és abban a pillanatban szörnyű köhögőroham tört rá. Véres lett az ajka. A pisztoly kiesett a kezéből. Elsült. Léda összeesett. Endre azt sem tudta, hogy melyik nőhöz ugorjon oda. Bellát felkapta az ágyra ültette. Egy pohár vizet adott a kezébe. Gyorsan megvizsgálta az ájultat. Kutya baja. A golyó az ágy keretében éktelenkedett.

Az ajtóban feltűnt a Conciergerie, egy boy és két szobalány. Ledermedve bámulták a földön fekvő naccs’ágát, a füstölgő pisztolyt és az ágyon köhögő fiatal szépséget…

- Rien de mal! – mondogatta Endre! – Accident! Rien de mal!

Jablonczy Bellát letartóztatták. Megúszta egy kiutasítással. Bár Diósyné mindent megtett annak érdekében, hogy börtönbe kerüljön. A lánynak jó ügyvédet szerzett a családja. Felmentették. Endre összepakolt és hazament.

„Átadtam néked szépen ál-hitét

Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem…”

Forgatta a nyelvén az új verset. Bevégeztetett. Soha többé nem látta Lédát. És Bellát sem. Hiába kérdezősködött, mintha az egész világ esküdött volna össze ellene, mindenki csak a fejét rázta. Aztán egyszer valaki azt találta mondani, hogy Amerikába ment. Egy orvos felesége lett. Két szép gyerekük van…

Reggelre...

- Bella – mondta az ápolónak. – Bella. Örülök, hogy megjött, hogy itt van – suttogta a lánynak, aki megigazította párnáját a kócos feje alatt. Fáradtan mosolygott. Puffadt arccal, lázas tekintettel.

- Anna – válaszolta a nő. – Anna a nevem - és megsimogatta a nagybeteg kézfejét.

Reggelre megszűnt  a szíve dobogni…

Rövidhír: Elitiskola. Problémás gyerekek. Problémás tanár. Panasz. Síró, megalázott "szerencsétlenek". Nem akarok iskolába járó gyerekek. Eljárás. Meghallgatás. Tankerületi igazgatóság. Iskolából távozik egy gyerek. Már nem fél, nem retteg... Itt még nincs vége...

Furcsa, vad és megdöbbentően agresszív világot élünk. Bár hivatalosan nincs háború az ország területén, de állandó csaták színtere az életünk. (Közhely...) És ezek a sokszor ölre menő csaták nemcsak a felnőttek lelkére veszélyesek. Észre sem vesszük, de az utánunk jövő nemzedékeket is megfertőzzük azzal az elemi gyűlölettel, ami igazából sporttá vált a politika és a társadalom egyes szféráiban.

Ma a totális megsemmisítés korát éljük. Az ellenfelek a legelképesztőbb eszközökkel esnek egymásnak és naponta dobják a másik félre a karaktergyilkosságok atombombáit. Zúdul és árad mindenfelől a gyűlölet visszhangja. Az ingerküszöb pedig mint valami égig érő paszuly a felhőkig emelkedik. Ordító emberek, fröcsögő vitázók, eltorzult arcok esnek egymásnak.  Személyeskedés, buta közhelyek, tájékozatlanság, érzelmek és valami elemi ösztön vezérli az ellenfeleket.

Miközben a felnőttek birokra kelnek, mindenütt ott egy kamera, egy mikrofon és az emberi elbutulás, az összes buta pofon a közösségi oldalakon köt ki.

A felnőttek elvesztek, úgy tűnik rajtuk már semmi sem segít, de ki figyel oda a gyerekekre??? Akik árgus szemekkel nézik, hogyan „csinálják” ezt a felnőttek. Hogyan vitáznak, hogyan veszekednek, miket mondanak, hogy esnek egymásnak és hogyan viselkednek a  gyengébbel és szerencsétlenebbel…

„Nicht vor dem Kind!”

– azaz ne a gyerek előtt, oktatja a német, de nekünk ez semmit sem jelent. Gyermekszoba nélkül felnőtt, de magukat irtó okosnak gondoló felnőttek nyüszítenek és vonyítanak habzó szájjal, éjjel és nappal képernyőn és az orrunk előtt…

Furcsa ez, hogy azt hallom soha ennyi frusztrált és agresszív gyerek nem járt még iskolába, mint mostanában. Soha ennyi gonosz, erőszakos kis törpével nem volt még gondjuk a pedagógusoknak…

Jut eszembe tanárok… nem irigylem őket, a klasszikus értékekre hiába is próbálnák nevelni a tanulókat, most nem fog menni. A gúny céltáblái lesznek, ha megpróbálják… Ma egészen más eszközök kellenek…

Vajon ismerik-e ezeket az új, hatásos eszközöket  a tanárok? Ismerik-e azok a pedagógusok, akik az elmúlt évtizedeket, tegyük fel, egyetlen iskolai falai között élték meg. Akik kezét a rendszerváltás után elengedte a politika, megtiporta őket a szabad verseny és sokáig a legrosszabbul fizetett társadalmi rétegek közé szorultak. Értik-e ezek a szintén rosszul szocializálódott, megviselt emberek, hogy a tekintélyelvűség, a verbális megalázás kora lejárt?

Máris hallom, hogy ismerik. Ordítják, üvöltik felém és a kezüket rázzák! Máris azt ordítják, hogyan képzelem, mit gondolok én??? Korszerű ismeretek, gyermekközpontúság és kompetencia alapú tanítás jellemzi az iskolákat…

Valóban? Akkor miért van az, hogy egy elitnek titulált iskolában az egyik tanárt most fogja éppen meg- vagy mondjuk erősebben, kihallgatni a tankerületi igazgatóság? Miért van az, hogy a módszereiről diákok tucatjai mesélnek elképesztő történeteket? Miért van az, hogy erre a tanárra sem kolléga, sem igazgató nem képes hatni? Rendjén van az, hogy egy tanár megalázza gyerekeket? Rendjén van, hogy ezt a többiek előtt teszi? Hogy a többiek füle hallatára nevezi nyomoréknak, bénának a számára alulteljesítő nebulót? Tudja-e ez a tanár, hogy ezzel lavinát indít el, hogy az agresszív gyerekek ezt követően úgy érezhetik, ők is céltáblának, bokszzsáknak használhatják az osztálytársukat? Van ennek a tanárnak egyáltalán szíve? Vannak érzései? Vannak gyerekei? Ő mit szólna, ha ugyanígy viselkedne velük egy „kolléga”?      

Álljunk meg egy pillanatra. Nem, nem hinném, hogy a mindig a gyereknek, a „helikopterszülőknek” lenne igazuk. Nem hinném, hogy egy kis fegyelem, konzekvens követelmény, szigorúság nem tenne jót a gyerekeknek. Tény, hogy tunyák, lusták, hogy éjjel-nappal a számítógépek és tabletek előtt töltenék szívük szerint az időt. Öntudatosak, gyorsan érnek, visszabeszélősek és egyáltalán… Tudjuk, látjuk és abban is egyetértünk, hogy nem csak az iskolának kellene nevelni, hogy néha a szülők egy része is megérdemelne egy komoly makarenkói pofont…

Ám vannak helyztek, amikor érdemes lenne elgondolkodni; valóban jól végzem a munkám? Valóban helyesen cselekszem?

Vajon valóban egy egyébként jól tanuló, de az egyik készségtárgyból bukdácsoló gyerkőcöt kell másik iskolába íratni, ahhoz, hogy megszűnjenek a rémálmai, hogy újra akarjon iskolába menni?    

Ismerek egy másik pedagógust. Tornaóra keretében edzőterembe vitte a felsős tanulóit. A fiúk „gyurmázhattak”, a lányok kipróbálhatták a spinninget, aerobicot és a trx-et… Azóta mindenki testépítő és fitness modell akar lenni és könyörögnek, hogy legközelebb is… Nem kell Jézusnak lenni, hogy megértsük, okosan, szívvel bármit meg lehet a gyerekekkel szerettetni… Még a mozgást is…

Mindannyian Noék vagyunk. Egész életünkben egy hajót ácsolunk, mert tudjuk jön a vég. Kénkövek égből, negyven napos eső, özönvíz.  Ebbe a hajóba aztán bepakolunk minden kacatot. Visszük fel a fedélzetre. Visszük zsákokban, dobozokban. Ha ezeket az emlékeket valaki időközben kinyitja, talán el is szörnyed. „Atayég! Normális vagy? Ezt minek hozod, minek cipeled magaddal?” Azt mondta egy ismerősöm, hogy egy látó asszony szerint még halottat is hordok már a hátamon. Megmosolyogtam. Már hogyne vinnék, hogyne cipelnék halottakat, elhervadt szerelmeket. Be nem tartott kimerevített ígéreteket. Már hogyne vinnék magamban, kis alufólia galacsinba tekerve reményt, álmokat, szépen megszőtt terveket… És viszlek Téged is te lány… Mindenen át; hidegen, havas mezőkön, csillagtalan, éles éjszakákon, vérmezőkön, árva keresztek mellett. Viszlek, ruhát próbálni, egyedi mosolyt venni és viszlek, bólogatni…

Mondom, mindannyian Noék vagyunk. Hajót ácsolunk. Ahogy múlnak az évek egyre nagyobbat és nagyobbat. Visszük magunkkal a fedélzetre semmi kis életünk porszemeit. Ha a jóisten úgy akarja, néha még útitársunk is akad. Ritkán, nagy szerencsével. Ha lehunyom a szemem, téged látlak büszke vitorláim alatt...

Naspolya pálinkát hozott, lehajtották. Nézték a tömeget és bólogattak, ez a tél is véget ér. Még két hét. Az egyik ráadásul kurta mint a vágott kutya farka.  Aztán amelyik a pálinkát szerezte, kaján vigyorral kérdezte öreg barátjától; - Na de hogy állsz a szerelemmel?

- Sokat tanulunk egymástól – kuncogott a másik és intett, kér még egy kupicával. – A fene se gondolná, hogy mi mindenből lehet pálinkát főzni - forgatta a kupicát a mutató és hüvelyk ujja között. - Bár én jól megvagyok a birssel, meg a barackkal, de azért a som, a kökény, galagonya, berkenye vagy éppen ez a naspolya megbolondítja az ember képzeletét. Furcsa ez, hogy a világ itt kínálja magát és szinte minden gyümölcsből fergeteges pálinka készül, ha egy kis odafigyeléssel képes az ember jó cefrét elővarázsolni, meg találni egy bolond főzőmestert, akinek az íz számít…   

- Terelsz, mellébeszélsz – állapított meg a cimbora, és olyan akkurátus arccal bámult rá, mint aki másik szívébe, veséjébe lát. – Én arról faggatnálak, hogy bekopogott-e hozzád az a nagy szerelem, amit szíved szerint az ablakba raksz, amit mutogatni is akarsz? Amaz összehúzta szemöldökét és hunyorogva dünnyögte; - Sose gondoltam, hogy kirakatba kellene tenni a szerelmet. Bármilyen szép dologról is legyen szó, bármilyen izgalmas kincsről, sose éreztem, hogy a magánéletem dolgait meg kellene megosztani a világgal. Attól éreztem intimnek, a magaménak, ha úgy találtam, ezt csak én tudhatom, ezt én rejtem el a világ otrombán kíváncsi szeme elől. A jó pálinkát is tartogatja az ember. Nem? Azt nem mutogatja, osztogatja, azt elteszi jeles napokra, ünnepekre – nagyon okosnak érezte magát ezektől a kimondott gondolatoktól.

- Annak az ünnepnek, hányszor kell megjönni az életedbe, hogy végre felbontsd azt a sokáig tartogatott pálinkát? Mindenki arról beszél, hogy elmész az ünnepek mellett, hogy elfelejtettél mulatni, élni. Kispolgár lettél. Már az éjféltől is félsz, rettegsz attól, hogy mi lesz holnap, ha nem alszod ki magad, ha nincs meg a nyolc óra éjjeled… Hát mi számít az életedben!?! Felelj! Mi számít, a jól végzett munka? A pénz? A dicsőség? Kitüntetések és hátba veregetések? Vagy valami egészen más – kérdezte izgatottan.

- Egy jó ideje nem felel nekem az isten. Gyerekkoromban nem volt óra, hogy ne beszélt volna hozzám és még tíz évvel ezelőtt is nálam lakott. Reggel a konyhámból indult, teát vagy kávét ivott. Ha nem is beszélt, de legalább rám mosolygott. Egy ideje meg semmi. Üzenet sem hagy… Hiába nyitogatom találomra a bibliát, csak értelmetlen sorokat találok – hangjából elfogyott az erő, fátyolossá, lagymataggá változott.

- Nem az isten hagyott el, barátom. Te hagytad el az istent. Az most is beszél hozzád. Az most is iránytana. Segítene. Te nem figyelsz. Nem koncentrálsz. A megszokásnál rosszabb füldugó a világban sincsen. Amikor elfelejted a csodákat, amikor a megélt napok szennyeséből már csak a szürke lé folyik… - ahogy beszélt egyre feljebb húzta a szemöldökét, mintha azt várná a másikat mikor sikerül kihozni a sodrából. Az ellenben szenvtelen maradt. Maga elé bámult és így folytatta; - A jóistennek van humora. Elindítja a bűnbánót a megtisztulás útján és minden állomáson a képébe nyomja, hogy hol hibázott. A lecke addig ismétlődik, míg végre egyszer hibátlanul mondod ki; szeretek. Mindenek felett szeretek. A szentté válás akkor kezdődik, amikor megbékélsz istennel…

- Nézd van egy ismerősöm – az egész beszélgetés alatt, talán most csillant meg az jól ismert, adomázó kedvű fény a szemében – egy ügyvéd.  Most Indiában él, valahol a Himalája lábánál. Ahol Kőrösi sírja lehet. UNICEF önkéntesként dolgozik. Pedig néhány éve még úgy tartották számon, mint a város sztárügyvédjét. Nem volt olyan sötét maffiózó, akinek ne vállalta volna el még a legpiszkosabb ügyét is. Erről volt híres. Bármikor lehetett hívni. Az éjszaka kellős közepén vagy éppen szenteste mindegy volt neki. Ment, húzta mint egy ökör. Érzelmek, elvek nélkül. Persze iszonyú sok pénzt keresett. Szerette a szép autókat, nőket, szeretett jókat inni és pókerezni. De még abban is szerencséje volt. Valahogy mindig megőrizte a hidegvérét és elment a végsőkig. Odáig, ahol az ellenfele már belebolondult a veszteség nyomasztó súlyába. Azt is mondták róla, hogy képtelen izzadni… - itt aprókat bólogatott. -  Amikor már tényleg annyi pénzt keresett, hogy nem tudta hová tenni, festményeket kezdett vásárolni. Sőt kiment Amerikába és ott egy kortárs festőművésszel, horribilis összegért készíttetett magáról egy portrét. Iszonyú büszke volt erre a képre. A barátainak előszeretettel mutogatta és azt sem rejtette véka alá, hogy egy komoly ház árába került.  A nappalija falát díszítette. Ahová más lapos tévét szereltet, ott apró reflektorokkal megvilágítva ő nézett le a falról, a világra... Aztán egy éjjel telefonhívást kapott. Ahogy addig is, azonnal felöltözött és odahajtott, ahová hívták. Ekkor kapta az első igazán nagy pofont. Csúnyán megverték. Nem tudta kik voltak, a vallomása szerint négy álarcos baseball ütőkkel felszerelkezve… Nem mondtak semmit, csak püfölték.  Aztán, amikor hazavergődött, akkor érte a második pofon. Betörtek a házába. Mondanom sem kell, egyedül élt. A riasztót kikapcsolták. Az összes értékes festményét összekaszabolták. Késsel. És most jön a  legdurvább. A portréját azonban nem. Azt nemes egyszerűséggel levették a falról. A padlóra helyezték és rászartak. De nemcsak rászartak, jól szét is kenték rajta… - most ingatta a fejét. - Két foga kiverve, kék-zöld foltokkal tarkítva, taknya-nyála egyben és nézte a portréját, amit leszartak… Ekkor döntötte el, hogy nem csinálja tovább. Feladta. És tudod, én meg vagyok győződve róla, hogy nem a félelem miatt. Nem attól félt, hogy legközelebb megölik. Hanem attól, hogy egyszer már nem fog tudni nevetni. Mint régen, őszintén, önfeledten...    

A kultúra apámmal kezdődött. Mindig könyvet láttam nála. Esténként, reggel, a WC-én ülve. Mindig. Falta a könyveket. Karácsonyra is mindig könyvet kért. Egyszer az asztalomon hagyta a Sehollakókat, majd A psziborgok álmait. Később miatta olvastam el James Jones Most és möndörökkéjét. Akkor lettem nagykorú, pedig talán 16 sem voltam. Aztán Turgenyev, Tolsztoj, Bulgakov, Marquez és Ottlik költözött be a szobámba tanítónak. Ott ücsörögtek. Reggeltől-késő éjjelig. Mondom, apám mutatta be őket, ő invitálta mindegyiket a házba. Még kisiskolás voltam, amikor reggelente a májkrémes kenyér vagy a rántotta mellé Arany balladákat olvasott. A gimiben mindent megettem, ami könyvből volt. Biológia órán is olvastam. Akkor éppen Merlét. Mesterségem a halál... Kósa tanárnő persze a padok között sétált. Elvette. Azt mondta, ez egy borzasztó könyv. Igen, mondtam és alig vártam, hogy tovább menjen. A táskámból elővettem egy másik példányt belőle. Készültem, hogy valaki elkobozza… A főiskolán Hajnóczy, Esterházy, Kundera, Hesse, Kazantzakisz, Szerb, Eco, Semprun, Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Orwell, Thomas Mann beszéltek hozzám. Na meg a költők… Minden lánynak verset mondtam. Volt, akinek még a beépített szekrényekben is. Oda bújtunk a buli hevében és én akkor csak annyira voltam szűz nyűvő, hogy verset mondtam neki…        

A kultúra anyámmal kezdődött. Esti mesékkel. Édesen csilingelő hangján olvasott nekem. A paplant a nagy cserépkályhához szorította, majd rám terítette. Befeküdt mellém és álomba olvasott. A kultúra akkor kezdődött, amikor én lettem a legkisebb királyfi…

A kultúra Pintye nagyanyámmal kezdődött. Ültünk a tornácon. A Sóhordó utcán. Mellette Rakéta regényújságok. Feltette a szemüvegét és olvasott nekem. Pici voltam. Babszem Jankó. Emlékszem az irodalom hangjára. Olyan, mint az övé… Kérte, hogy legyek első áldozó.

A kultúra Kodácsi nagyanyám Bibliájával kezdődött. A tiszta szobában az asztalon feküdt. Mellette szemüveg. Kicsi, kék Biblia. Irgalmatlanul apró betűkkel. Ma tele van aláhúzott sorokkal és Mózes könyvére nagyon kell vigyázni, mert ott hullani kezdtek belőle a lapok. Pedig azt hittem, a Példabeszédek és a Zsoltároknál fog. Vagy Jánosnál. A kultúra a kis, kék Bibliánál kezdődött. Nagyanyámtól kaptam. Kölcsönbe. Soha nem kérte vissza…

A kultúra, Andi unokatestvérem szobájában kezdődött. Nagy, fekete zongora élt benne. Lemezjátszó, rock and roll és V'moto rock, meg a Bal négyes páholy, Rátonyi Róberttől... A szoba falán grafikák, sci-fikből. Robotok, űrhajók. A polcokon Metagalaktikák. Kincses paradicsom volt egy kalandos képzeletű pulyának... 

Ma  a kultúra napja van. A Himnuszt nem, de a Szózatot sokszor mondtam gimnáziumi, és főiskolai rendezvényeken. Évzáró, diplomaosztó... Emlékszem negyedéves koromban a ballagáson, osztályfőnökünk, a nagy hírű Szták Tanár Úr napszemüveget tett fel. Nyelvvizsgát, német kultúrát, németes műveltséget és persze bepillantást a klasszikus latin és görög alapokba, mindent tőle kaptunk.

 – Légy híve rendületlenül...

– rikkantottam a tizennyolc, zsenge évem minden öntudatával… Neki pedig a szemüveg alól nagy kövér könnycseppek gurultak le, ahogy végignézett rajtunk… Akkor engedte el az osztályt…nem akarta, hogy gyengének lássuk, de a könnyek árulkodtak..

Ma az M1-nek forgattunk. A Kölcseyben. Az egyik negyedéves lány mondta a Himnuszt.

Szánd meg Isten a´ Magyart…

- szavalta és akkora gombóc ugrott a torkomba, hogy intettem Feigel Lórinak, az operatőrnek, siessünk. Nem akartam ott elbőgni magam. Úgysem értették volna. Érzelgősség. Semmiség. Marhaság.

Hiába magyaráznám, hogy a kultúra már átjárta a szívet, feltöltötte a szöveteket, sejteket. Hiába magyaráznám a magyarságom. A mögöttem álló évtizedeket sem értené senki. Hiába kiáltanám; hogy még mindig én akarom átvinni a szerelmet a túlsó partra, talán senki sem értené…  

Isten éltessen Magyar Kultúra!

A Sparban délelőtt egy nyugdíjas néni egy kis doboz Ferrerót, egy kiló lisztet és cukrot tolt a kosarában. A drága csokit nagy gonddal választotta ki az unokájának. Majd levett egy doboz tejet. Megnézte az árát. Visszatette. A Ferrero nyert. Az unoka kedvence... Ez is a szeretet.

Egy 50-es hölgy egy apró plüssfigurát simogatott. "De örülne neki a szomszéd kislány!" - gondolta magában. Megnézte az árát. Felhúzta a szemöldökét. Kivett egy kólát a kosarából, visszatette a helyére. A plüss maradt. Ez is a szeretet. Három napja egy hölgy, egy ezrest nyomott a „kisteszkó” előterében melegedő hajléktalannak. Áldott ünnepet kívánt. Az meg sem tudott szólalni, csak a szemében tükröződött a szeretet. A pirosnál most mindenki lehúzta az ablakot és néhány apróval megörvendeztette a kéregetőt. Balogh Béla barátom a Sunshine nevében ma láthatóan lázas igyekezettel ajándékokat vitt rádióhallgatóknak.

És ma az is kiderült, még a politikus is ember. Szabó Tünde a csinos karácsonyfa mellett állva üzent a facebookon; boldog karácsonyt.

Láttam boldog gyerekeket, izgatott felnőtteket, láttam nagy és kis ajándékokat. Láttam a várost ünnepi díszeben, várakozásban, Advent finisében. Láttalak benneteket barátaim. És az a fura, hogy 3 nappal az Úr születésnapja előtt, amikor azt gondolom, mindenki készül és már ideje sincsen, még közel 600 üzenetet kaptam az én évfordulómra… 

A kedvenc karácsonyi filmemben, Hugh Grant szájába adják, hogy bármi is történjen a világban, ezt a sárbolygót valahol mégiscsak a szeretet irányítja… Elég csak kimenni egy forgalmas reptérre - teszi hozzá -, szétnézni, hogy árad a szeretet. Vagy felidézni, amikor az ikertornyok leomlottak New Yorkban, az utolsó üzenetek nem a bosszúról, haragról szóltak, hanem a szeretetről...

Lehetsz depressziós, lehetsz beteg, kiábrándult. Lehetsz boldogtalan, magányos vagy éppen ateista. A szeretet ott áll melletted. Fogja a kezed és arra kér, kövesd, járj a nyomában. 

Nehéz, hosszú esztendő volt ez. A világ, a világom kifordult a sarkából, de ahogy Kosztolányi a Hajnali részegségben, idén is megéltem, hol a lelkek és göröngyök között botoltam, mindvégig egy ismeretlen, nagy úrnak a vendége voltam.

Ez a nagy Úr ma tartja születésnapját. Ez a nagy Úr, ma elhozza a fényt, elhozza a szeretetet, elhozza a reményt. Ha pedig így van, akkor nekünk nem marad más, mint szeretni, élni és ünnepelni.

Áldott, békés karácsonyt mindenkinek!

'98-at írtunk. Nagy május volt. Akkor még csak néhány éve vallottam; minden megélt május, minden napját egy csatos, aranyozott naplóba kellene beleírni. A KSH szerint egy átlagembernek hetvenakárhány május jut. Ebből talán legfeljebb 20-30, amikor önfeledten, úgy élhet, mint egy isten, aki azokban a feledhetetlen, szerelmes pillanatokban, órákban úgy érezheti, soha nem hal meg, aki mindig, örökké szerelmes lesz. Mert az életének, a boldogságának, a májusainak sosincs vége, Aki akácvirággal él, aki barackpálinkával mos még fogat is. Szóval a vizsgaidőszak éppen csak elkezdődött, amikor jött a hír; Mr. Sinatra itt hagyott mindent. Itt hagyta az élőket, a mikrofonokat, színpadokat. Rajongókat, emlékeket és elment. Nincs tovább... Nincs tovább Strangers in the night, My way és New York, New York. '98 május 14-én fejezte be a földi pályafutását és hiszem, vallom odafent folytatja tovább... My way, énekeli az égi kaszinóban... Paul Anka hangszerelésében. Fura ez a dal. Már egészen fiatalon megéreztem a súlyát. Ritka testhezálló dal volt Frank bácsinak. Akit ugyan a Keresztapában picsogó ficsúrként idéznek meg, de ez legyen Coppola baja... Én Maggióként őrzöm a Most és mindörökkéből. Szóval itt ez a dal. Itt ez a nehéz, sokatmondó dal. Nekem meg ma van a születésnapom. Már nem kevés gyertyával a tortán. Nem tudok énekelni, de azért odatolom;

For what is a man, what has he got?

If not himself then he has naught

To say the things he truly feels

And not the words of one who kneels

The record shows I took the blows

And did it my way

Yes, it was my way...

Áldott karácsonyt mindenkinek!