Kilépve az Elefántcsonttoronyból, fáradtan, nyúzottan egy nő nekem áll, hogy ocsmány módon szemetes a művház alja és hogyan tűrhetjük mi ezt. Nem érti, hogy hiába minden szent akarat, ennyire telik. A hajléktalanokat már felkértük a távozásra.
Most azt gondolja, a fiatalok péntek éjjeli lealjasodásának emlékeit talán jobban tolerálnánk?
Gabi nem érzi jól magát Pesten. Vízen jár, mióta elment. Jobban kötődik a Nyírséghez mint álmodta volna. Pedig naponta hajt át a Danubián és Budán kalászt arat, mégis a Tisza vize, a diftongussal csókoló lányok nem hagyják nyugodni Bátori lelkét. Visszasírja a régi álmokat, a Honvéd- Szentvér utca édes köldökét…
A Szőke-Tündér azt kérdezi tőlem, miért írok szomorúságról, miért emelek neki ekkora oltárt? Miért nem hagyom másnak a szívfacsaró perceket. Ha látná mennyi apró, gonosz szú készül megrágni a lelkem, talán nem kérdezné ezt. Persze lehet úgyis élni az életünk, hogy fittyet hányunk a problémákra. Lehet úgyis közlekedni a kátyús utakon, hogy nem lassítunk, egyszerűen nem veszünk tudomást a gödrökről. Elhitetjük magunkkal, hogy ilyen a suhanás…
Nekem azért nyomasztó az lenni ami vagyok, felelősen gondolkodó magyar, természetvédő, embervédő, állatvédő, életvédő, Jézus-védő, jövő-féltő, arcom féltő…
Óh, vehet téged bármilyen sokaság körül, ha azt érzed bent, ahol más csak a maga ura, engem ott a magány hideg nirvánája vár. Valahogy nincs köldökzsinór a közösséghez, míg a többiek körjátékot játszanak önfeledten, én legfeljebb távolról mosolygok a boldogságukon. Aztán persze elfog a vágy, valami társas akvárium iránt. Azt kívánom, hallá változzam, aki már nem beszél, csak élvezi az őstenger melegét, átadja magát a szaporodás ősi imperatívuszának és aztán az sem érdekli, hogy rántott halként végzi egy karácsonyi vacsorán…
Persze aztán attól félek, a kellő pillanatban mégis meggondolnám magam. Megijednék a beteljesülés nagyon is kiszámítható, banális happy endjétől.
Vagy csak az a baj, hogy senki sem állt elém, rámás csizmában, kápráztató szoknyában és vágta a szemem közé: elég volt te Paraszt-Kasza-Nova, elég volt döntésképtelen, elég volt, te lompos róka. Elég volt a csoffadt játékból, a szánalmas beégésekből, mától én irányítalak. Téged választottalak és úgy lesz, ahogy én akarom: oltár elé állítasz!
Talán ekkor, még a fülem és a farkam is behúznám. Meghunyászkodnék, és egyszerűen követném a pokolba is…
Talán, de lehet, hogy egyszerűen csak kinevetném…
Vajon melyik az igazi arcunk? Vajon kik vagyunk?
Luc Besson képes még olyan filmet forgatni, mint a Nagy Kékség? Megbocsáthatóak a bűneim? Van élet, az életem után?
Azt hiszem nem is érdekesek a válaszok, csak a kérdés maga. A kérdés maga az élet, a rég várt szerelem…
Ui: Oltáspárti vagyok. Megkaptam a szezonális és a h1n1 ellen is. Kiállok mellette. Ha van mivel, hát kerüljük már el a szenvedést. Ne butáskodjunk már, ez nem politikai, hanem LÉTkérdés…
Kedves ez a kitüntető figyelem, ami az utóbbi időben a Blogot körbeveszi. Már- már megilletődök attól, ahogy kósza gondolatok, - amelyeknek nem találtam jobb helyet mint a cyber-tér - ilyen reakciókat, vagy nem is tudom gondoskodáskényszert váltanak ki a jóravaló olvasókból.
Ez a blog egykor a szerelemről szólt. Egy elvesztett gyémántról. Ma ellenben, mivel nem sikerült eredeti feladatát teljesítenie, és a szükségből kellett erényt kovácsolnia, egy kisember, a középszerűségben megfürdetett emberke élettükre. Lehet ez ars poetica, egymásra hányt gondolatsor, a megváltásért esedező, bűnbánó zsolozsmái, lehet ez arculat és arcoskodás. Bármi, ami egy bolond álmodozó fejébe szöget üthet, bármi, ami elér a szívemig…
Lehet ravatal, ahogy egykor CsK sommázta, és lehet egy csillagharcos, jövőt fürkésző tekintete… Azt remélem, akárminek is nevezzék, érződik benne a jó szándék, és az is, hogy lelkem, szívem, életem egyetlen apró borostyándarabjában, sárgán, átlátszón, de jól körbevédve ott lakik az isten egy fölöslegesnek tűnő, de nekem annál többet jelentő darabja.
Azt remélem, hogy a sok panaszon túl, felsejlik egy hamiskás mosolyú - könnytől vagy koromtól, egyre megy – maszatos arcú, örökre magányos kiskölyök apró világa. Egy bolygó, ahol még vulkánok sincsenek, se majomkenyérfák, de még egy átkozott virágmagot is hiába akar a kis herceg elültetni, mindig továbbrepíti őket a fránya szél…
Szóval, éppen ezért, s bocsássatok meg érte, de ebbe a zsákba, amit idebiggyesztek az internet nagy országútjára, mindenféle dolgot belepakolok. Aki látni akar, az úgyis látja, a ködön, homályon át a célom. Aki akarja, az el tudja helyezni a 6 „bés” srácot és a filozófia, kezdő kisinasát.
Másrészt, csak és kizárólag úgy tudok táncolni, fütyülni, énekelni, ahogy az tőlem telik és ahogy azt a belső világom megköveteli tőlem. Hát ne haragudjatok, fogyatékos gyermekeim is kedvesek nekem… Ha majd, egyszer megírom a középszerűség kézikönyvét, azt meghúzom és kiherélem, már csak a kiadó elvárásai miatt is… Most pedig elhiszem azt, amit az én Buczó barátom mond: aki ilyen kisstílűen figurázza ki a romantikát, az talán nem is áll messze tőle.
Ui: ez a „romantikus fogalmazás” egy számomra fontos Csodának készült.
Ui2: ma életem egyik legvidámabb elő-szilveszteri műsorfelvételén vehettem részt. Szeretném idevésni azoknak az embereknek a nevét, akik miatt ma lekötelezve érzem magam: Lőrinczy Kornél, Hajnal Gusztáv, „a stáb”, Dankó László, Szoboszlai Gyula, Cziránku István, István András, Papp József, Morszi és még sokan mások…
Nagy jókedvet csaptak a Zsindelyes tanyán… És engem mégis olyan, de olyan melankolikus hangulat fogott el, mintha félve engedném el a 2009-es esztendőt. Ezt a fura Janus arcú évet…
Fura, de most annak a örülök a legjobban, hogy a fáj a lelkem, hogy csavar a szívem. Fura, de tudok örülni a szomorúságnak, a ködnek, a homálynak. Mintha csak az élet apró, szívszorító remegése is fanyar mosollyá válna…
Ma megszületett az életem… Sírjatok lányok, vonyítsatok fiúk… A középszerűség bukott angyala, csörtetve rohan, a hervadt kertek alatt…
Amikor tanár néni azt mondta írjunk fogalmazást a romantikáról, én fullra kétségbe estem. Először is azért, mert ki nem állhatom, hogy mindig hülyeségekről kell fogalmazást írni az iskolában, meg egyébként is, a rosseb se tudta megmondani, mi a fene az a tanár néni által olyan sokat emlegetett romantika. Hazamentem, de a spanok se tudták, apu, anyu meg kétségbeesetten hívta át a szomszédokat, de az utcában egyetlen olyan ember sem akadt, aki találkozott volna már ezzel a romantikával, vagy mivel.
Szóval szinte az egész utca elkezdett tanakodni. Volt, aki azt mondta az hót romantikus, ha Barátok közben Berényi Miki csókolózik. Anya szerint romantika volt az is, amikor apám egyszer, úgy de, de úgy berúgott, hogy hazaérkezve, fogta magát és egyszerűen belepisált a cserépkályhába, miközben azt vonyította szegény anyunak, hogy egy jóasszony mindent megbocsát.
De főként az a romantikus, Irénke néni szerint, aki anyu legjobb barátnője, amikor nincs otthon az a böszme férje és a postás a családi pótlékot két nagy nyelves puszival, meg egy jófajta – így mondja - fenékfogdosással adja át neki.
Hát nagyapó szerint meg, az igazán romantikus, amikor neki egy disznóvágás alatt háromszor sikerül berúgnia úgy, hogy nagyi nem tud ellene semmit tenni, mert ugye a vendégek előtt mégsem vághatja fejbe, ahogy szokta a nyújtófával, szegény Géza papót.
Margit néni nagy sóhajtások közepette, könnyes szemmel, azt mesélte el, hogy neki az volt igazán romantikus, amikor a megboldogult férje – részegen kifeküdt a 41-esre és elgázolta egy kamion – amikor az ura egyszer, benyomva mint a rajzszög ruhástul ült bele a kádba, majd miután a vastag kötött pulóverétől és a nadrágjától nem tudta betusfürdőzni a testét, hót vizesen a konyhába caplatva azt ordította, vegyék le róla búvárokat.
Szóval a felnőttek sok fura dolgot mondtak a romantikáról. Szerencsére találtam apukám régi lemezei között egy nagyon karcosat, amin egy fura ruházatú csávó állt. Erre a lemezre az van írva; Komár László - Halványkék szemek.
Na ezen a lemezen van egy nóta, aminek az a címe romantika. Én ennek a nótának, most tanár néni kedvéért, idemásolom a szövegét.
Kedves, elviszlek oda, hol senki sem ismer, de értem a szót,
Hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót.
Az álmok szerények,
A hálók erősek,
Ott ritka szó a romantika.
A part menti sziklákra szőlő és magányos ház tapad,
Az örök szél ráncosra gyűri a tengert s az arcokat.
A napfény megéget,
A vágyak kiégnek,
És porráhamvad a romantika
Ott délidőn nem mozdul más, csak a megkötött csónakok,
S egy eleven képeslap eltúlzott színeit láthatod.
A fények kemények,
Az árnyak elégnek,
És éjjel éled a romantika.
Majd felhevült part ölén szeretlek forrón, míg tart az éj,
S a meztelen tengerben hűvösen fürdünk, ha véget ér.
A csókom sós lesz,
És hidd el, jó lesz,
Mert néha kell a romantika.
Szerintem nagyon szép, de a spanok szerint meg nyálas. De ha ez nem a romantika, akkor szóljon má’ tanár néni, mer' akkor írnom kell egy másik fogalmazást, mer' nem akarok karót, mint a múltkor.
Az elmúlt napokban, ismét csak a vágy örökké kielégíthetetlen torkába hánytam az életem. Mint aki semmit sem tanult a múltból, mint aki nem égette volna meg magát az emberi kapcsolatok félvállra vétele miatt.
Ki vagy te? - nézek ilyenkor a tükörbe bambán és értetlenkedve. Ki vagyok én? Ki az, aki bennem vásott kölyökként savat önt a sebre?
Milyen fura, hogy Katalin nap vigíliáján kívánok meaculpázni…
Most egy erős "haragszom magamra" muzsikál bennem. Elidegenedés maga-magamtól. Csömör az emberi kapcsolataimtól. Pedig nem több ez, mint a partra magát kivetett hal egyszerű vergődése. (Bálnák ki a partra!) A "nem akarom megtalálni a helyes ösvényt", gyermeki hisztije.
Mert az ösvényen vagyok, bármennyire tiltakozom, a középszerűség lépcsőit tapodom, középszerű vágyakat nevelek a cserépedényeimben. A büszkén kidomborított kifinomultságom talán nem több, mint vásári komédia, a vérem egy csepűrágóé és legföljebb a ripacsok kiálthatnának ki fejedelmükké.
Mint egy elkényeztetett gyermek rúgok, török, borítok, nem érdekel kinek, hol okozok fájdalmat. Nem érdekel, számon kérhetik a szívem összes dobbanását, az állítólag átélt katarzisokat. A jövőt tervező ajánlatokat, az el nem csattant csókokat, a meg nem álmodott álmokat.
Nem tudom, melyik út vezet vissza az ártatlanságba. Nem tudom melyik út vezet vissza magamhoz. Nem tudom hol lakik az Isten, Jézus és a szent lélek. Nem tudom hol van Buddha, nem sejtem milyen ösvényen járt Mohamed.
Csak a követ érzem a gyomromban. Egy emészthetetlen nagy követ, ami a mélybe ránt, egy Kába követ, amely egyszerre jeleníti meg a teremtés előtt is létező pogány istenségek és pokoli fejedelmek lényegét. A kő súg, és átveszi a testem felett az irányítást. Megkóstoltatja velem a legédesebb bűnöket, majd elhallgat. Így aztán, amerre járok, csalódás és rossz emlékezet marad utánam…
Most nyújtom a kezem. Most hallgat a kő! Valaki vágja ki, rántsa ki belőlem. Valaki lökjön meg, valaki csepegtessen forró, gőzölgő értelmet, erre a megkövesedett, halálos életre…
Olykor, ha elfogynának a szavaim helyettem (is) beszél az isten...
A pulya már csak ilyen (közhely), egy felnagyított arcot képzel a tükörbe. Egész héten szervez, telefonál, hogy aztán kétszer 30 percben elvérezzen… Pedig nem akar mást, mint a boldogság kék madarának sima hátára kéredzkedni. Ám, mivel dúvad - egy hústól elérzékenyülő nullás vércsoportú dúvad - persze először jól megnézi magának a kismadarat, nem lehet-e belőle pörköltet varázsolni. Esetleg rántani, és zamatos mellének nedveivel gyógyítani ínye húsigényét.
Este, már este van. Mondaná a székely. Mély este, akár nagyanyám kútja Apagyon. Csak a gondolatok mocorognak. Tegyük fel, ha egy nap úgy kezdődik; vendégelőadó vagy egy újságíró iskolában, majd a hallgatóság mosolyától megittasodva, már glóriát képzelsz a fejed köré, akkor hogyan fogsz pofára esni? A kijózanodás megszégyenít; a sors úgy akarja, a Korányi villák mögött két „fura” hajléktalannal találkozzam.
Miközben sokszor, arról papolok nagy nyilvánosság előtt, milyen undorító az anyagi világ, itt most megszégyenít a sorsom. A képembe vágja, ideje lenne ismét felelősen élni, karácsony előtt, ajándékba vinni oda dombok mögé, egy üveg jófajta konyakot, bort, vagy mittudomén valamit, amitől ünnep lesz az ünnep…
A feladat erdetileg snassznak tűnik; a perifériások küldtek egy felhívást, takarót, élelmet gyűjtenének a hajléktalanoknak. Egy interjú, aztán vissza az elefántcsonttoronyba. Ott derül ki, a fiúk kivénnének minket terepre. Nem vagyunk elragadtatva, a feladat nem túl felemelő. Lóri az eső lógó, vaskos lábát kémleli, nincs kedvünk hozzá, de Adrienne szeretné, a muszáj meg nagy úr. Átvágunk a városon. Már a villasor mellett suhanunk, amikor a Korányiról egy földútra fordulva, egyszer csak meglátogat az isten.
Ott állok szövetkabátban, parfümtől illatosan, drága ing, nadrág, a tv-ből kilesett sállal a nyakamban, svájci órával a csuklómon és hirtelen nehéz szégyenérzet tör rám. Néhány perc alatt megsemmisülök. A nincstelen, sátrakban lakó, 58 éves Kati és a 48 éves Józsi mennyivel nagyobb harmóniában él a világgal, vagyon, csillogás és tv nélkül is.
Közben esik az eső, zuhog. Elázik a puha gyapjúkabát, sáros lesz a reggel pucolt, még éppen hogy betört, bőr cipő, és szerencsére ettől párolog a narcisztikus attitűd, elmossa az eső a dekadens eleganciát, lemossa parfümöt, a hajzselét, a gömböc felfuvalkodottságát. Egyre inkább vagyok ember, egyre jobban hasonlítok Katira és Józsira… Már a kutyájuk sem ugat, a köröttük élő tucatnyi macska pedig a bokámhoz dörgölőzik…
Szégyellem magam. Nagyon. Pironkodom. Szerencsére a Perifériás srácok elkísértek bennünket. Paplant, konzervet, tésztát hoznak. Lóri képeket vesz, én a fogam között valami áldás félét mormolok. Rövidesen elő kell venni a mikrofont. Belül érzem, meg leszek illetődve. Nem fogják látni, mint amikor amikor egy velem korabeli srác bújt ki a Bujtosi tó mellett a fóliasátorból. Nem fogják érezni, pedig bennem vénásan terjed a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás.
Így lep meg az isten. Egy novemberi délelőttön. Így jön el. Kati és Józsi hozza. Állok, mint Bálám szamara, állok mint Három királyok. Egyszerre vagyok Gáspár, Menyhért, Boldizsár…
Mondom néha nem kellenek a szavak, hagyom, hadd fogyjanak el. Beszéljen helyettem, aki szebben, okosabban, kevésbé felfuvalkodottan képes rá. Amiről pedig végképp nem megy, hallgatni kell. Van, aki így is megérzi…
A csönd nem jelenti azt, hogy hiányolnom kellene a szavakat. A csönd önmagában, bármilyen dermesztő is lehet, nem jelent veszélyt a szavakra. A vészjósló hallgatáson, a visszatartott, bennszakadt lélegzeten kívül ugyanis van még örömteli, somolygó, kacsintós némaság. Pontosan a ki nem kerekített fonémák, a meg nem alkotott mondatok teszik boldoggá az embert, mert fölöslegessé válik minden magyarázat, okoskodás, és pedellus papolás…
Egyébként érzitek a változás szelét? A krisztusi kor előtt tébláboló férfi hormonváltozásait? Talán én is csak bebeszélem. Mégsem vehetem ennyire komolyan önmagam. A baj, hogy helyettem más sem teszi meg.
A hallgatást, részben az elmúlt időszak igazságtalanságai miatt választottam. El voltam foglalva a felém repülő kígyókkal és békákkal. Most pedig valami édeni nyugalom szállt rám. Valami apró bizodalom, hogy minden labirintusból van kiút, hogy a keresztutak, nem jelentenek szükségszerűen újabb és újabb kereszteket.
Azt hiszem a következő időszakban többet fogok írni a médiáról. Többet fogok kritizálni. Magamon kezdem. Meg kell találni a lázadót, a papot és mesterembert magamban. Meg kell találni a rázókeveréket, amely hatással lehet másokra.
Mondjuk ki kell állnom a védőoltások mellett. Vagy újra kell értelmezni és fogalmazni a helyi médiumok feladatát és szerepét. Fel kellene nőni, készülni a vezérhím szerepére. A poszt, egyébként is, csak ideig-óráig megkaparintható, aztán úgyis jönnek a mindig újak.
Magamra kell haragítani az isteneket, csak hogy tudjam, észlelik a létezésem. Fejbe kell vágni a politikusokat, fel kell rázni az apátiába menekülő, rezignált, processziós idegekkel megáldott embertársaim.
Magad és párod s fiaid részére vadássz eleget, de ne ölj az ölésért; és embert sose ölj, ne feledd!
Hangosan kell üvölteni, akár a falka élén álló farkas: Akela! Adj helyet kölykeidnek…
Hohol - hoholnak az ukrán parasztokat csúfolják, egyfajta szinonimája a bunkóságnak. (Solohov nyomán)
Az ukránok és a beloruszok, de a nyugati szlávok is ejtik az glottális h-t, ugyanakkor nem ejtik (vagy nemigen) a g-t. Az oroszok fordítva, ők a g-t ejtik, a h-t meg csak ha megtanulják. Ezzel kapcsolatban is vannak érdekes névátírások: Герцен, Гарри Гродберг. Én eredetileg azt hittem, hogy a Гоголь valamiképpen a hohol oroszos változata. Azonban majdnem bizonyos, hogy mind a hohol, mind a Gogol hangutánzó szó, a hohol az ukránok h-zását csúfolja, a gogol meg emlékeztet a gá-gá-ra. (internet)
Néha jó lenne olyan rövidnek és arcpirítónak lenni, mint egy hatalmas, váratlan és brutális pofonnak, vagy ökölcsapásnak. Erősnek, félelmetesnek, hogy aztán könnyedén váljon belőlem született kegyosztó, aki a másodperc törtrésze alatt simítja ki, korábban még pattanásig feszített izmait és a túltengő tesztoszteront kíméletlen gyorsasággal űrítve, könnyed mosollyal bocsát meg a legyőzötteknek.
Mellékvágány...
Azt hiszem az Úr, nem lehet brutális, nem lehet hirtelenharagú. Visszafogottnak, nyugodtnak kell lennie, mert jól tudja, ha egyszer is ráereszti fékevesztett haragját erre a sárgolyóra, úgy szemvillanás alatt tűnik el az élet az alkotásáról. Tudom, a Biblia számtalanszor ír az Úr haragjáról, pusztító mennyköveiről. A szentírásban olvasható, hogy néha elég neki egy meggondolatlan mozdulat, amelyet tegyük fel, egy szerencsétlen zsidó katona tesz a szövetség ládája felé, máris villámmal sújtja az elátkozott páriát. Ám azóta sok idő telet el. Az ember nem lett egy fikarcnyival sem jobb, de az Úr ma már kíméletesebb, nem is akar annyira beleszólni a dolgainkba. Félek kimondani, talán már nem olyan értékes az ember, mint néhány 10, 100 ezer éve… Már nem kincs, hanem a tudástól megittasodott, alkoholista, amely a borgőzös állapotában csak nő, kihasznál, pusztít, szaporodik, akár egy alattomos gomba- dudvafaj, vagy egy borzasztó vírus. Az ember nem több, mint genetikai gyorsfutás, emberi léptékkel mérve Marathón, amelynek végén a porhüvely, végkimerülésben esik össze és mindössze DNS lenyomatát hagyja örökül, egy okosabb, fejlettebb civilizáció, ideérkező antropológusainak.
Rám kellene pirítani, hogy csapongok… Az agresszióról akartam írni, de elcsúsztam a transzcendencia irányába, pedig ott kellene folytatni, hogy minden agresszió a félelemből született. A félelem pedig az elme gyilkosa (Frank Herbert).
Igaza van Asimovnak is, amikor azt írja; az erőszak a gyengék végső menedéke. Bizony, mert a legtöbb brutális élőlény, a gyengeségét, a kiszolgáltatottságát, a felkészületlenségét bizonyítja, az élettel való inkompatibilitásáról ad hírt, amikor kiderül róla, nincs más eszköze, mint a törzsfejlődés országútján visszarohanni az ösztönök szintjére. Nem az agyát használja, nem azt csodálatos adományt, amit gondolkodásnak hívnak, hanem a keze ügyébe kerülő bunkót.
Így tett az a hohol is, aki péntek reggel a Belső körúton gázolással ijesztgetett csupán azért, mert gyalogosként fékezésre kényszerítettem. Bevallom rosszkor találkoztunk. Elegem lett abból, hogy a 30-as tábla ellenére sem akar egyetlen autós sem lassítani mellettem. Hiába látják, nincs megfelelő járda (innen is üdvözlöm az önkormányzatot és Farkas Csilla képviselőnőt), senki sem akar azért lassítani, hogy azt a bolondot, aki nem hozza ki az autóját a garázsból, nem pöfögi tele isten kék egét mindenféle egészségre veszélyes gázokkal, szóval ez a „zöld” barmot, senki sem akarja észrevenni és esetleg megkímélni attól, hogy a ruháját összepiszkolják. Igyekeztem úgy sétálni, hogy ne lehessen 50-70-nell elsuhanni mellettem.
Ekkor jött a „pöcsömöccse” (by Mucsi Zoltán) hohol, aki először csak ledudált az útról, majd amikor megmutattam neki, hogy elegendő helyet biztosítok a közlekedéséhez, akkor kormányát elfordítva, egyszerűen csak gázolással fenyegetett meg.
Hát én sem vagyok egy galamblelkű fajta, bevallom őszintén. Arrébb ugrottam, majd öklömmel olyat vágtam az ablakára, hogy csak úgy zörgött az AO-val kezdődő ukrán rendszámú, fekete Lexus GS plexije. Néhány cifra káromkodás közepette ki is fejtettem neki, úgy vélem egy prostituált az édesanyja, aki kutyákkal is hált a fogamzása idején, és ha méltóztatik elhagyni a luxusjármű, biztonságos fedélzetét, akkor, arra is megtanítom, milyen kellemes érzés, ha az ember saját nemi szervét dugják a végbélnyílásba, csupán a cirkulációs örömök átélése érdekében.
Ne gondoljátok, hogy nem futott át az agyamon, hogy mi van akkor, ha az ukrán kipattan az autóból, netalán pisztolyt, uzit, RPG-t vesz elő. Átfutott. De a bennem dohogó, extra magas dózisban jelen lévő tesztoszteron, az adrenalinná változó vér, egyszerűen azt követelte tőlem, vegyek elégtételt, védjem meg magam. Ahogy említettem, az erőszak a gyengék végső menedéke, hát ebben a pillanatban én is gyenge voltam. Ám a kiskakas hirtelen fellépéstől, vagy éppen a kezemben lévő karcolásra és rombolásra is alkalmas esernyőtől, a barom (rosszul szocializált? nem volt gyerekszobája? megerőszakolta az apja?) hohol egyszerűen gázt adott és elpucolt.
Nekem akkor az jutott eszembe, Spártában az volt a legnagyobb szégyen, ha valaki a hátán sérült meg…
A kollégáim szerint, a férfiak többségéhez hasonlóan én is hajlamos vagyok az agresszióra. Szépítek; temperamentumos vagyok, aki időnként a testi fenyítéstől (olaszliszkai módon by Buczó Balázs) sem riad vissza… Hirtelen vagyok, kis dühös gömböc, aki időnként ordít, kirángat, elégtételt követel és kincstári ajtókba, szekrényekbe rúg bele.
Félek, van benne valami. Van néhány kínos emlékem általános iskolából, párkapcsolatból. De legyen annyi elég, igyekeztem tanulni és gyakorolni a higgadtságot. Beláttam a hibáim és tanultam is belőlük. A legszörnyűbb mégis az, hogy amikor egyetlen egyszer életemben valóban ártatlanul keveredtem egy verekedésbe, akkor dobhártyaplasztika lett a vége...
A hoholokról meg annyit; ennek ellenére sem szeretnék sztereotipan beszélni keleti szomszédainkról. A bizalom ugyan gyengült és fenntartásokkal fogadok majd sok mindent velük kapcsolatban, de azért nem gondolom, hogy minden hohol, agresszív, buta, maffiózó, cigi- és benzincsempész…
Az este megeszi a reggeli gondolatokat. Pizsamát húznak a nagy remények, hálósipkát a világmegváltás. Pedig, hogy ismerem az Éjszaka csodáit. Weöres Sándor 1989-ben hunyt el. A Kelet- Magyarországban egy rövid cikk méltatta az életét. Valahonnan egy felismerhetetlen fekete-fehér fotót is kerítettek a cikk mellé. Sándor bácsi beírta magát a gyerekek szívébe. Az én korosztályomtól, amikor a főiskolán az első filozófia órán megkérdezték, hogy ismerünk-e magyar filozófust, szinte kivétel nélkül Weörest említettük. Kukla Krisztián legnagyobb bánatára, mert ő bizony WS-t egyáltalán nem tartotta filozófusnak.
WS, nem is filozófus. Bár a Teljesség felé, szép munka. WS nem földi és nem is földönkívüli. Bóbita bátyja, a Gős pék barátja, az izzó Galagonya szerelme, Vigláb néni unokája…
Erre a WS bvezetőre afféle intellektuális felhangként volt szükség, hogy gyorsan átnyergeljek a sötét gyökpop kultúra meghökkentő eseményeire. Erről jut eszembe, hogy ez a felpumpált Voksán Virgács, mivel érvelt, amikor megkérdezték tőle, hogy tudja-e ki Kállai Ferenc, Bacsó Péter. Hallott-e már a Tanú című filmről… A válasz elképesztő volt.
Szomorú vagyok, amikor azt látom, úgy nő fel mellettünk egy generáció nagyobbik része, mint a bolondgomba. Valami spórahalmazon egyensúlyozva, komoly gyökérzet nélkül.
Vagy mint az ördögszekér; gurulnak össze-vissza egy lecsupaszított, üres Guttenberg utáni bináris galaxisban. Nincs jövőjük, a múltjukat felednék, szanálnák, felszámolnák, mert senki nem tanította meg nekik, hogy értékes. Csak a gurulás, a kényszerű mozdulat pillanata, ez a "banális most" az övék. Nincs megállás, a megkergült szélben csak a vesszőfutás marad…
Buták és üresek vagyunk, még lázadni sem tudunk.
Bacsó Péter nekem nemcsak rendező. Nemcsak Szerelmes biciklista, nemcsak Tanú és Megint tanú, nemcsak Sztálin menyasszonya és nemcsak Banánhéjkeringő… Hanem, Rongyos élet, filmen és a Vidor fesztivál alatt. Egy fröccs a MZSSZ büféjében és legendák, sztorik, adomák végeláthatatlan sora, meg a lányok alapos szemügyre vétele. Nem hiszem, hogy már Ő sincs…
Kállai Ferenc, Pelikán pedig minden, ami tv-film, ami szatíra, ami embert, Színészt igénylő alkotás. Legyen szó színházról, Sarkadi Elveszett paradicsomáról, vagy éppen a Faust lelkére pályázó Mefisztóról. Legyen szó a Nyolc évszakról, a Legényanyáról, vagy éppen az Astoria igazgatójáról… Kállai egy TM, egy brand, egy állócsillag…
A perc emberkék, a pumpált, túlszolcsizott cici-celebek pedig a végítéletig, vagy még azon túl is hordhatják a billogot; Almost famous… 15 perc hírnév nekik is jár…
Adjuk meg a császárlánynak, ami a császárlányé… Az istenek, egyelőre úgysem kérnek túl sokat tőlünk…
Egyébként meg, ott jártam, hogy szeretnék valaki mellett hallgatni tanulni… (ej de szép dupla infinitiv ez) Hallgatni… Nem megyek karthauzinak, mert először kell valaki, aki megtanít hallgatni…
Olyan társat kívánok, aki mesét mond nekem. Hosszú, de izgalmas meséket. Igaz mesét, az Ő meséjét… Zaklatásról, csalódásról, álmokról, vágyakról, szemtelen hallgatóságról, érintésekről, összetört szívekről, csalódásokról. Mesét akarok hallani arról, miért mondott nekem nemet. Miért utasított el. Miért távolodott, menekült, miért hagyott magamra… Aztán a mese végén, válaszokat szeretnék kapni, mégis miért, miért maradt mellettem…
Néha úgy tűnik, az év Halottak napjától, Halottak napjáig tart. Nyíló krizantémokkal kezdődik és zörgő, fonnyadt kórókkal végződik, amelyek fogvacogva dideregnek a decemberi, bőröd alá is bekúszó jeges szélben.
Kodácsi nagyapámat is decemberben hantoltuk. ’91 decemberében. Kevés hó esett, hideg volt, megmaradt. Fáztam, remegtem, nem is nagyon tudtam elhinni, hogy az életerős, életigenlő nagy ember itt hagy bennünket. Még rendes fekete ruhám sem volt. Kölyökként nemigen készültem temetésekre, halotti torokra és egyéb sötét rendezvényekre. A szertartáson, amit a besenyődi református pap tartott, egy fényképezőgéppel a kezemben próbáltam elterelni a 14 éves gondolataimat a halálról; az Ő haláláról. A fényképeket így 18 év távolságából, Nagyanyám asztalán, egy nylon zacskóban találtam meg. Kicsit megszürkültek, megsötétedtek.
Az egyik, így fakón is hátborzongatóan bizarr. Nagyapám arca egy csipkeszerű, áttetsző szemfedél alatt, sárgán, fehéren, élettelenül. A nyitott koporsó mögött pedig nagyanyám. Fejkendőben, arca eltorzulva, mégis az élettől és a csipős hidegtől vöröslőn…
Amikor nagyapám iszogatott, az érzések skáláján a két végletet játszotta legszívesebben. Hol a hetedik mennyországba táncolta és énekelte magát, hol pedig a legszomorúbb pokol bugyrait tárta fel, könnyekig meghatódva az élet múlandóságán, rettegve az öregedéstől, a teljes összeomlástól.
Kegyetlen amplitúdókkal élte meg közös sorsunk, miközben egérutat keresett a kaszás és a fenyegető pusztulás elől. Így lehetett, hogy míg egyik pillanatban még a boxer alsójában, széles mosollyal ropta a Neoton Holnap hajnaligjára, vagy Horváth Pista Nem kell nékem a pogácsájára, addig a másikban már Máté Péter Elmegyekjét énekelte, miközben literes könnycseppek gurultak le, borvirágos orra tövében.
A torkát gyakran nedvesítette, hogy ott taszítsa a sötétség gyomrába, a félelmeit, az alkohol pedig jó barátként segített feldolgozni azt, amiről hiába papolsz, hiába szónokol bárki: felfoghatatlan. Mert születni, élni, inni, szeretkezni, csalni, válni, keresztelni, gyűrűt hűzni, bérmálkodni, diplomát szerezni, munkát, (hogy aztán mindent elveszíts egy pillanat alatt, szerelmet, munkát, vagyont), szóval mindez hozzátartozik az élethez. De a halál, az setét felleg, ez jégverés, ez a végérvényes pont, ez nem. Mert bárki megszülethet ezután, csak Ő nem, csak én nem, csak te nem… Ez nem megy bele, abba a csepp agyamba.
Szóval nagyapám a mélységbe zuhanva, gyakran elcsukló hangon, így szólt hozzám: meglásd fiam, nem élek én mán soká… Hát ilyenek az önbeteljesítő jóslatok, 64 évet élt. Agyvérzés vitte el. Halála előtti estén, igazi karácsonyi ételt, halászlevet evett. A hallé finomra sikeredett, kétszer is szedett belőle. Nagyanyám azóta sem érti, hogyan lehet olyan, finom halászlé után meghalni…
A szomorúságnak átadva magát, arra is megkért, hogy az ő temetésén, ne csak a szokásos egyházi kántálás legyen hallható, hanem a már emlegetett Elmegyek is. Megtettem, amit kért. Lett is belőle hajjajaj! Beállítottam a kazettát és arra kértem temetőst, hogy tegye be bátran.
Egy kis patak, mindig rohant… Alig jutott el az első mondat végére Péter, az elégedetlenek máris ránk verték az ajtót és ellentmondást nem tűrő hangon felszólítottak, vessek véget a zenének… Mit tudtak Ők arról, mit ígértem én a nagyapámnak. No de hiába dacoltunk mi ketten a szokásokkal…
Erről is szót ejtettünk, jóapámmal, miközben az „új autómba” ülve az apagyi temető felé hajtottunk, hogy 31-én késő este meggyújtsuk a Kodácsi János sírjára, már délután előkészített mécseseket. Délelőtt és délután azt a dombrádi nyaralót téliesítettük, aminek az építkezésén még nagyapó is sokat dolgozott. A kertjében pedig sokat iszogatott…
Szóval a sír mellett állva, apámnak is eszébe jutott, hogy az apósa, kicsit kapatosan mindig arra kérte, hogy az ő sírjára ne virágot hozzon, hanem egy üveggel a borából és azzal locsolja meg a hantot.
Miközben meggyújtottuk a mécseseket, apám fázósan, tömören, mint aki a beletörődés vastag páncélján keres apró luykat, csak annyit mondott: inkább egy üveg bort hoztam volna az apósomnak…
Most pedig nem tudok többet írni, mert a könnyektől már nem látom a billentyűket…