Neked címzem ezt az írást. Beszélek hozzád. Hallod mi van nálunk? Igen? Jól hallottad. A Molnár örökösök egyszerűen nem járultak hozzá, hogy a Delilát, a Mohácsi fivérek „átiratában” bemutassák. Kezdjük ott, hogy ha a kritikus utókor lehet (fennhéjázóan?) őszinte, ez a darab nem feltétlenül jelenti Molnár csúcsait. Van neki jobb, remekebb. Csak tudod, jár így egy vidéki repertoárszínház. Hogy ráfanyalodik. Szeretnének valamit, ami nincs „szétjátszva”, de egy ismerősen csengő húzónév jegyzi. Molnár pedig több mint 100 éve garancia, hogy ha színházba mész, valami csodát fogsz látni. Tanít, nevel, szórakoztat. Csak éppen a Liliomot, meg a Játék a kastélybant, mindenki vágja. A Delila… Az meg mi is? Tudod az, amiben van benne egy csapos, aki mindig közbeszól… 

Mohácsiék hozzányúltak, ahogy szoktak. Nem át-, inkább újraírták a sztorit. A színészekkel együtt. A karaktereket átformálták minden olyan mai lett, no meg írtak hozzá "sztorit, drámát, poént".  Mohácsi maga azt nyilatkozta, erre szerződött. A színház ezt a darabot adta a kezébe, ő meg saját képére formálta. A szakma szerint ő egy ilyen magának való színházi forradalmár, hogy akkor nekilát a darabnak, szétcincálja, szétkapja mint az a bizonyos foxi a lábtörlőt, kiszedi belőle az összes betű-puzzle-t majd újrarakja. Azt csináljta, amit szokott. Adott is fejtörést az örökösöknek, akik egyébként a Hofra Színházi és Irodalmi Ügynökségen keresztül szakértik az ilyen „vadhajtásokat”.

Egyébként meg tudomásul kell venni, hogy ők a jogutódok, ők mondják meg mit, meddig lehet. Nem buták, sőt okosak, hozzáértők is, de ők Molnár derengő fényét őrzik. Mohácsi pedig amolyan kísérletező színházi DJ. Újramixel, de ha kell zenét szerez, újra hangszerel és újravezényel. A pletyka azt mondja, már máskor is volt rosszallás egy-egy munkája után, de akkor nem történt retorzió. Most talán még az is felmerült, hogy az eredeti szövegben nincs káromkodás, itt az „új” verzióban azonban igen…

A lényeg, hogy a nyíregyházi Delila egy alkalommal lement a szabadtérin. Aztán itt pirosat fújtak a Molnár örökösök. Azt mondták, hogy ennyi. A kőszínházban már senki sem láthatja. A színészek értetlenkedve, a rendező, meg a színházigazgató fogát szorítva, káromkodva vették tudomásul. Ilyen nincs. De van. És mindenki vesztett. Az örökösök néhány millió forint jogdíjat. A színház komoly kiadásba verte magát, ami soha nem térül meg. És akkor csak a pénzről beszéltünk. Itt lelkileg, szakmailag, gerincileg mindenki, de mindenki sérült. Képzeld el, amikor a színészek még egyszer, utoljára üres nézőtér előtt eljátsszák a darabot. Mondogatják magukban, hogy nincs felesleges munka… De a kognitív disszonancia ordítja; dehogynem… Hosszú, órák, napok, hetek, hónapok mentek kárba. Valami készült és még mielőtt feltálalták volna, hogy a kedves közönség mondjon ítéletet, máris kidobták, elásták és elfeledték. 

Persze ez csak a dióhéjban felmondott történet. Volt itt telefonálgatás, várakoztatás. Felmerült az is, hogy másik címmel kezdik majd játszani, merthogy a Mohácsi-féle verzió már csak nyomokban tartalmazott Molnárt, akár a Fanta narancsot... 

A kérdés persze marad, meddig mehet el egy rendező? Meddig írhat át? Mikor kell közbelépnie a jogtulajdonosnak? Nekik kell-e Molnárt védeni? Kell-e őrködni egy 2022-ben egyébként is lejáró jogutódlás felett? Komoly nagy kérdések ezek. Mohácsi végül annyit mondott, amíg van jogdíj, addig ő tuti nem rendez Molnárt. "Hát bolond vagyok én, hogy mezítláb rugdossak egy sündisznót..?" - zárta le sommásan a vitát...    

Lukin Ágnes, az örökösök egyik képviselője pedig így ír a sztoriról: "Jogtulajdonosi „pályánk” során, hosszú évek alatt megszámlálhatatlan Molnár-mű, adaptáció, film, musical, irodalmi kiadvány megvalósítását támogattuk, de ilyen kivitelezői durvasággal, az alapmű iránti megvetéssel és kommunikációs  igénytelenséggel  sosem volt dolgunk. Soha és sehol nem ütköztünk olyan bizarr önmegvalósítási mániába, mint ebben az ügyben...."

Lukin Ágnes teljes írása (link)

Interjú Mohácsi Jánossal (link) 

Őszi tárlat...

Te az Őszi tárlat meg… Madarassy Gyurira emlékszel ugye? Ott a  Kossuth téren mutattalak be neki. Emlékszel? Mosolyogva álltam melletted és azt mondtam neki, hát ő az a lány Gyuri! Ő az, aki nélkül nem volt élet az élet. És akkor percekig kellett hallgatnod, ahogy áradoztam, hogy Gyuri mekkora festő-zseni. Talán még azt is megígértem, hogy egyszer felviszlek a műtermébe. Gyere el…

Szóval az Őszi tárlat, nálunk ilyen nóvum.  Egy helybéli, igényes, elismerésre vágyó képzőművész, készít valami exkluzívat erre a megmérettetésre.  Egy szakmai zsűri pedig megmondja, hogy na ez jó lesz a tárlatra, ez meg éppenséggel nem. Gyuri három festménnyel nevezett. Úgy, hogy szépen leírta mellékeltben, a három festmény alkot egy kerek egészet. A zsűri pedig nagyvonalúan azt üzente, náluk a sorozat megbontható és egyet válogattak be a kritikus (tömegbe) masszába. A kiállítás megnyitója előtt Gyuri eljött a művházba. Szétnézett. Hümmögött egy sort. Levette a tablóról a beválogatott alkotását, a hóna alá kapta és hazament vele. Míg a zsűri hetekkel korábban, ő meg most alkotott ítéletet. Nem fogják egymást szeretni. Vagy mégis? 

Aztán, amikor ezt a pletykát meghallottam lementem a földszintre szétnézni. És bevallom Szepessy Béla, tanár úr linómetszete elvarázsolt. Elképesztő alapossággal, igénnyel, keresztény hittel, életbölcselettel készített alkotása előtt úgy álltam, mintha Gaudí Sagrada Familiája lenne Barcelonában. És azt éreztem, hogy ez neked is tetszene. Többek között az erények jelennek meg rajta, akár egy középkori templomban. Emlékszel, milyen alaposan kitanítottál a  szárnyas oltárok világáról? Ez jutott eszembe, amikor hosszasan ácsorogtam egy pipacs akvarelltől elámulva. Porkoláb Évát dicséri ez a kis csoda. 

A nagyanyám konyháját idéző szarvasi kotyogós megmosolyogtatott. Talán éppen te tanítottál meg rá, hogy a kotyogós art-deco… Varga Lóránt nevét megjegyeztem. Mert visszaadott valamit  a gyerekkoromból. A spóron meg a gáztűzhelyen egyaránt megégetett kotyogósból, a kávéillatból, azokból a pálinkától elvarázsolt hajnalokból Apagyon, a  Béke utcában...  

De Kerekes Elek barbár zsenije is csavarintott egyet rajtam. Ez a vászonra mart, vérrel mázolt, szénné égetett fával rajzolt önmagába csavarodott idő, a hiánnyal megáldott biológiai-ketrecharcos ordít a képeiről. A meg nem érettség, a meg nem hallottság, a gúzsba kötöttség helyett valami olyan forradalmat kínál Elek, ami legyőzi a génhibát, a biológiai kényszereket és röpít a katarzis, a megváltás felé.  

Ahogy Botrágyi Károly mesés Nyíregyháza tusrajza, mint egy legenda csavarodik, tekeredik a girbe és gurba szépségében. Egy sosem volt, sosem lesz otthon szívvel és kézimunkával életté álmodott világa ez. Nehéz mesterséget választott a művész, amikor ebben a tus-labirintusban kívánja nekünk, talmi itthoniaknak feltárni a város szépség-rétegeit.

És akkor Morvai Tibor színekben tobzódó, ordító, harsogó mondanivalójától majdnem életre kelő tablói előtt meg kell állni, meg kell rökönyödni és fel kell horkantani, mint vadlovak, akiknek a végtelen sztyeppe távlatai új erőt, új álmokat adnak.

És aztán jönnek a Csutkai fotók Noszvajból, meg Aranyász Zita angyalvilága… Angyal a gyermekével. Madonna a kisdeddel. Vénusz Cupidóval. Nem látjuk az arcukat. A tükörből sem. Nem is kell. A harmónia háttal is megbonthatatlan...   

Állok az Őszi tárlat előtt és hiányzik Madarassy Gyuri festménye. Hiányzik tán mind a három. Hiányzik, hogy a saját szűkebb világomban élénk lüktetése a teljesség felé indítson el…

Hiányzik, hogy nem jössz át, mindezt megnézni. Velem, vagy nélkülem…

(Őszi tárlat. 48 alkotás. Október 13-ig, ingyen tekinthetők meg a Váci Mihály Művelődési Központban...)