Hát így állunk! Pannó, történelmi tabló lesz minden érzésünkből. Festik már, festik már ecsettel, pamaccsal, pemzlivel. Festik a legények, a mesterek és a szépreményű tiszt urak. Hát mámma felveszem a legszebb öltönyöm, mámma felveszem az apámtól kapott drága órát, meg a selyem nyakkendőt és elindulok. Elindulok utolszor gyónni. Nem lesz már több bűnöm. Olyan tiszta leszek mint a svájci hegyek. Olyan tiszta leszek, hogy talán meg is hökkensz, hogy ennek a bolondnak milyen jót tett az idő, meg a távolságod.
Mintha nőtt is volna... - motyogod magadban és valóban. Nem a cipő teszi, nem is a hosszú éjszaka, hanem a kiegyenesedett gerinc.
Az ember az utolsó gyermeki útján megkönnyebbül. Maga mögött hagyja a ténfergő, tébláboló pulyát, felkap a legszebb paripára és egyszeriben férfi lesz. Te majd odakiáltod, ahogy tetted akkor is;
- Cicc! Kandúrmacska hol a gazdád? – és nagyot kacsintasz…
A díszes oltár előtt várlak. Várom, míg megjössz, várom míg a kísérőd kezed a kezembe nem teszi és akkor az orgonista játszani kezd. Mondom, bolond világ; aranyeső, mulatós a templomban és nevetünk, nevet a Jóisten, meg a pap is. Nevetünk. Odafent az orgonista mulatóst játszik.
Rámás csizmát visel a babám! Rámás csizma hadd szakadjon el, csak a babám sose hagyjon el…!
Te lány, ősz van, eső után annyi, de annyi a bolond gomba… Emlékszel a tengerparti, peckes tyúkokra, meg a sárgába öltözött krókuszokra?
Emlékszel még a téged ünneplő mosolyomra?
