A legenda úgy szól, hogy azért lett minden idők egyik legszebb, legszívszorítóbb filmzenéje a Távol Afrikától, mert a világhírű szerző abban az évben veszítette el bátyját, Patricot. 1985-öt írunk. És Barry Oscar-díjat nyer ezért a zenéért…

A veszteség olyan teremtő erőket szabadít fel, olyan energiákat, olyan döbbenetes mélységeket tár elénk, amitől nemcsak megszakad a szív, de előcsalogat belőlünk egy talán ismeretlen nagyságot; a halandó ember fájdalmából megtestesült istenit. Mert egyedül a véglegesség, a megfordíthatatlanság, a végzet tanít meg bennünket arra, hogy mik is vagyunk valójában. Túl testen, anyagon és vagyonon...

Mr. Keating azt mondja a Holt költők társaságában; „kukaceledel”.

Vagy mégsem? Vagy titokban van feladat, munka és csodás átváltozás?

Hónapok óta nő bennem az élet. Hónapok óta nő bennem egy makulátlan érzés, egy vers, egy dal, egy szonett. A „kékek és a sebek” tanították, a fülsértően hallgatag órák írták. És legszívesebben odaszaladnék mindenkihez és a fülébe súgnám a titkot.

Ám a beavatottak nem fecseghetnek…

A beavatottak csak csöndben néznek maguk elé.

Káromkodnak vagy fütyörésznek, de nem beszélnek… Nem beszélnek...