Van egy apró település a csonka ország legvégén. Azon túl már csak a szigorú határ, a Kárpátok méla lankái és hegyei. Azon túl már Kárpátalja, Ukrajna meg a háború.
Beregsurányt most elkerüli a világ őrülete, ahogy a kétszámjegyű főút is, pedig azt a csepp világot orvosságként kellene felírni!
Három éve, február–márciusban mégis autóktól, feszült, izgatott, sírással küszködő, elfojtott zokogásoktól volt hangos ez a tenyérnyi tündérkert. Kisbuszokkal hozták a határon átkászálódó gyermekeket, nőket, megriadt férfiakat a surányi kastélyba. Persze túlzás az Uray-kúriát kastélynak nevezni, de a néplélek még a parkját is Bárókertnek becézi – és azt hiszem, azok a gyerekek, akik este a menekülés következtében még sírva hajtották álomra a fejüket, ám az álmos reggelen egy pohár forró teával és reggelivel ébresztették őket, azok megmondhatják, hogy nem túlzás a „nyugalom kastélyának” hívni ezt a térképen is alig fellelhető helyet.
Mert ma már tény, hogy Záhony, Lónya, Barabás és Tiszabecs mellett Beregsurányra hárult a komoly feladat, hogy az Ukrajnából özönlő sokaságot befogadja, megnyugtassa, fekhelyet, ételt, információt biztosítson nekik, és részt vállaljon abban a mérhetetlen fájdalomban, amit egy háború és a megszokott életük hátrahagyása jelent.
Sose felejtem el, hogy egy fiatal pár épp ott, Beregsurányban döntött könnyek és keservek között: a férfi Olaszországba, a nő pedig Csehországba folytatja útját. A hároméves kisgyermekük ebből csak azt értette, hogy apa és anya valami embertelen döntést hozva elválnak egymástól. Apa búcsúzik, anya sír, és a kislány maszatos arcán, hatalmas cseppekben hullanak a könnyek.
Mások arról beszéltek, hogy a házuk helyén már csak egy bombatölcsér maradt. Aztán arra a kisfiúra is jól emlékszem, aki a márciusi fagyos este ellenére mezítláb érkezett a határra. Anyukájának arra sem volt ideje, hogy egy lábbelit húzzon apró tappancsára. Surányban vadonatúj kiscsizmát kapott az elkékült lábikó.
Mások azt mesélték, hogy Mariupolban másztak vonatra éjjel – ott azonban lekapcsolták a fényeket, nehogy feltűnő legyen a béke felé pöfögő szerelvény. Sokszor elképzeltem, ahogy robog a vonat, a távolban bombák robbannak, senki sem szól egymáshoz, fogják egymás remegő kezét, és remélik: nem most, nem abban a pillanatban éri találat a kocsikat…
Beregsurányban, aki élt és mozdulni bírt, beállt segíteni. A polgármesterrel, Herka Istvánnal sokáig egyeztettünk egy interjú végett, mert úgy döntött: az egyik kisbuszt majd ő maga vezeti. És megállás nélkül hozta-vitte a menekülteket, hogy a határ és a falu közötti néhány kilométeren ne a vaksötétben kelljen kutyagolni – egyébként is nehéz szívvel, és sok esetben bőröndökbe szuszakolt értékekkel.
Az önkormányzati tulajdonban lévő kastély pedig megtelt élettel. Szorgos, segíteni akaró kezek szó szerint éjjel-nappal készítették a szendvicseket, fordítottak, tolmácsoltak, keresték a lehetőségeket, hogy akinek nincs, annak a következő hetekre legyen szállása, állása Magyarországon vagy szerte Európában.
Mert bárki, bármit is mondjon: olyan összefogást váltott ki a magyarokból az ukránok sorsa, hogy félóránként futottak be a segélycsomagok a kastély udvarára. Hoztak magukkal élelmiszert, egészségügyi felszereléseket, gyógyszereket, takarót, sőt még játékokat is.
Megható volt látni, hogy a beregsurányiak mellett szerte a megyéből jöttek önkéntesek és hivatalnokok – s persze az ország számos pontjáról is: nem csupán Pestről, hanem még a Balaton-parti Ábrahámhegyről is. Sose felejtem el, hogy egyébként hazalátogató, Angliában élő magyarok borítékba raktak egy-egy 20 fontos bankjegyeket, és addig osztották a nagy halom borítékot, amíg csak el nem fogyott.
Bár a világ sokszor nem túl kedves az emberhez, és tudjuk: ember embernek farkasa – ám Beregsurányban megtanultam, a csoda bennünk lakik. Az önzetlenség, az összefogás, a segíteni akarás hatalmas dolgokra képes!
És akkor még nem beszéltem a külföldiekről: többek között Németországból, Olaszországból érkező segélyakciókról. Azokról az emberekről, akik a saját autóikkal, kérés és szervezés nélkül, csak a híradásokat látva úgy döntöttek: összefognak, felpakolnak, és ajándékba csomagolják a szeretetüket, empátiájukat. És jó volt tudni, a híradások egy részét, mi készítjük…
Bevallom, volt abban valami hihetetlenül felemelő, hogy két élő bejelentkezés között részt vehettem pakolásban, tolmácsolásban – hogy ott lehettem, ahol szükség volt a tudásomra és a két karomra.
Sokszor elképedve néztem, hogy a surányiak éjjel-nappal segítenek. Fiatalok, asszonyok, férfiak serénykedtek, hogy mindennek meglegyen a helye, senki ne maradjon éhes, szomjas vagy elveszett. Kellett ehhez az is, hogy a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai is jelen legyenek – tudásukkal, felkészültségükkel, információikkal segítették a bajbajutottakat.
Február volt, amikor naponta jártunk Surányba tudósítani. Aztán láttam, hogy tavaszodik a Beregben. Milyen az, amikor a focipályát pitypangok borítják, és csupa „űrhajós-búra” lengedezik a szélben – míg egy erősebb fuvallat szét nem szórja a magocskákat. Aztán nyár lett, és a sárgarigó sejtelmes, fojtott hangján énekelte: boldog, aki él.
Aki látta, az tudja: felváltva a Pálffy Andi vezette debreceni stábbal, addig jártunk a „határra”, míg már csupán az ingázók fordultak meg Beregsurányban.
– Nagy menet volt! – teszik hozzá a beregsurányiak.
Körbenézek, és lelki szemeim előtt látom, hogy a kastély mellett az iskola tornaterme színültig volt menekültekkel. Aztán érkeztek a konténerek – legyen elég WC, mosdó, fekhely. Egy pesti hamburgeres jött el a saját „szerelvényével”, és kézműves finomságokat sütött az éhes menekülteknek. Látom a „tejjel-mézzel folyó Kánaánt”: a szeretetszolgálat konténerét, ahol mindig frissen kínálta magát a szendvics, és forrón a kávé, meg a tea.
***
Néhány hete aztán levelet kaptam Beregsurányból. Azt írták, hogy térjek vissza hozzájuk, és „kiemelkedő munkám elismeréseként” vegyem át a Beregsurány Községért Díjat.
Bevallom, meghatódtam. A surányiak nem felednek. Nem feledik, hogy túl a munkán, a napi feladatokban is részt vállaltunk. Mondják, hogy Pálffy Andi két bejelentkezés között rekordszámú szendvicset állított össze. Nekünk, nyíregyháziaknak pedig – ha már ott voltunk –, sikerült bemutatni a falu életét is egy rövidfilm segítségével.
Ez a díj persze nem csupán az enyém. Benne van Tudja Zsolti, Nádasi Zoli, Késmárki Zoli és Szepesvári Gáza operatőr kollégáim munkája, és az is, hogy az M1 nem hagyott bennünket békén: „menjetek, és tudósítsatok”.
Már csak egyetlen dologra vágyunk: ott lehessünk, amikor boldog ukránok özönlenek haza – mert lehet, mert kitört a béke, és a haza újra hazavárja őket.
Köszönöm Beregsurány képviselő-testületének az elismerést.
Korábbi írásaim és helyzetjelentéseim Beregsurányból:
