Honnan van még bennem tűz, amikor az utolsó gyufám is eláztattad a nyári esőkben? Honnan van bennem akarat, amikor láncfűrésszel vágtad le kezemet, lábamat? Honnan van bennem érzés, amikor a néma hetek alatt megtanultam gyűlölni az összes érzést? Mitől dobog a szív, amikor darabjaira hullott és a turmixgépben rostos levet kevertem belőle? Honnan van bennem remény, amikor a reménytelenség kénköves esőjében, túl az eseményhorizonton egyetlen tű fokába sűrűsödött az összes élet? Honnan van bennem hit, amikor sem fehér, sem fekete templomokban leülni nem tudtam? Honnan van bennem szeretet? Mikor tükröd rég nem vagyok? Mert belül újra és ismét, bolond vagyok; teljesen értelmetlenül éjfélkor jönnek hozzám a hajnalok. Ismét és ismét; sárga porban, disznóólban, legyek uraként, a vállalt magányban is ragyogok...
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen... (Stephen King)
Sok, sok év után ismét valamiféle menedék lett a blog. Semmi több. Egy apró menedék, ahol az ember elbújhat, ahol kifakadhat. Hosszú éjszakákon át hallgattam Csernust, Poppert és Müllert. Minden hajnalt láttam ezen a nyáron. Mindet. Ismerem, hogyan pirkad, pitymallik, színesedik az ég. Ismerem az összes nyári reggelt. Nagy ajándék ez, még akkor is, ha tudom félelmetes árat fizettem érte. Nem aludtam. Nyúzott, hosszú arccal, lógó, uborka orral és karikás szemekkel éltem, élek mint egy szellem. Ez az ára a hajnaloknak. Meg az állandó félsz, tipródás, neurózis. Harc démonokkal, szembenézés a bennem élő szörnyszülöttekkel. Egyenként kellett őket megölelni és megszelídíteni. A többségük ráadásul még mindig vad és életveszélyes...
Egész nyáron egy horrorfilmben voltam főszereplő, és mindig azt vártam, valaki bejelenti, hogy vége. Jön az én Rendezőnőm és azt mondja ez a film happy enddel ér véget.
Egyelőre nem jön senki. A horrort nekem kell befejezni. Jól, vagy rosszul, nekem kell tudni...
Fura ez, ahogy az ember egy párhuzamos életet él... Álmodik, remél és vágyakozik...
Máshol jár. Más életet él. Más évet ír, másban hisz és legfőképp hisz, meg remél...
Abban a párhuzamos életben minden egyensúlyba kerül, harmonikus és édes, mint az a csók... A csókja...
Száműztem minden érzést. Rájuk zártam az ajtót. De időről-időre bekukkantok. Hogy vannak? Hogy bírják? Az élet fura teremtés, a szerelem meg... Ugyan...
Pedig készen áll. Átment a tű fokán. Kihúzta magát a trágyából és férfi lett. Késő? Már mindegy? Soha nem az! A szerelem türelmes. Az igaz szerelem kivár. Tudja, hol talál menedékre. Kövek alatt, halak gyomrában, barlangok, tengerek mélyén. Kivár. Hibernálja magát és ha felébred, elemi erővel kel életre. Ugyanaz a szív, ugyanaz a dobbanás. Te kinek hazudnál valami mást???
Nagy, kék vizek partján ülve, napokig lehet bámulni a Lelket. Azt hinné az ember, hogy csendes, pedig kabócahangon zsong, a fák között sustorog, kint a nyílt vízen pedig csapkod és öreg motorokban berreg. A boldogoknak euforikus percet okoz, a kóborgóknak meg kezet nyújt...
- Ma estétől már csak meséket írhatsz! - pirított rá a karcsú Újholdra a ragyogó ruhába bújt Vénusz. Magát bámulta a Sóstói-tó tükrében. A Hold megmosolyogta. Mindig tudta, hogy a lány hiú és büszke, de ma különösen öntelten viselkedett. Így szerette. A szépeknek könnyebben megbocsátunk - morfondírozott magában...
- Meséket írj! Olyat, amiben én vagyok a főszereplő. Vagy igaz meséket magadról, hogy hiába mutatod minden este más arcodat, igazából sosem változol... Most karcsú vagy, mert hűvös voltam veled, de ha újból szerelmes lennék beléd, meghíznál és öntelten ragyognál. A fényed minden csillagot túlragyogna. Az emberek nem tudnának aludni. A szerelmesek meg megkergülnének. Te pedig kis köpcös, sárga labdacs a lányok után leselkednél három éjjelen... - a lány iszonyú méregbe gurult. Látszott, hogy a harag elhatalmasodik rajta és duzzogni kezd.
- Nélküled semmit sem ér ez az este... - válaszolt az Újhold szerelmesen.
- Jaj, hagyd már ezt! - felelte a Vénusz. Ezt már megbeszéltük nem? Ha tovább folytatod, hetekig hallani sem fogsz felőlem! Mondom, te csak foglalkozz a költögetéssel. De most mese legyen, mert aludni akarok... - fintorgott a lány.
- Akkor mese lesz - sóhajtott olyan mélyről a Hold, hogy hirtelen az egész Földön apály lett... - Egyszer volt, hol nem volt egy lány, aki nélkül minden éjjel maga volt a némaság...
Tőmondatok. Izgágasága. Túl érzékeny. Nem úgy alakul. Ahogy szeretné. Nem képes. A dolgokat mederbe terelni. Nem úgy. Ahogy szeretné. Darabol. Az élet, most. Hentes. Nem jó hírek. Nincsenek hírek. Némaság. Plakátmagányban éjjelek. Meg alvó szegek. Nyár van, de a homok jéghideg. Szája sincsen úgy üvölt. Ezt meg Harlan Ellisontól lopta. A horrort. Csak éppen éli. Megéli.
Menne. Rohanna. Futna. Forrest Gump bambán nézi. Tanulja a kifejezéseket. Dromománia. Elhagyni testet. Vágyakat. Múltat. Törölni. Via Dolorosa. És az irgalomból, „Veronikákból” nagy a hiány. Pedig ha van még magyar, akkor ő az. Van benne tót, görög, de tán még román vér is. Nem számít. Olyan gőgös. Magyar. Mint hat másik. Aztán megtörik, mint a kenyeret, mint az ércet. Ledöntik. És akkor kiszakad belőle egy darab gennyes sóhaj; megy.
Menekülne. Maga elől, a tükörképe elől. A rossz lépések, döntések elől. Újra játssza. Ezerszer is. Ezeregyszer újra. Hol, mikor, mit rontott el. Hol, mikor mondott rosszat. Mindent magára vesz. Úgy veszi fel a fájdalmat, mint egy rossz téli kabátot.
Közben nem is érzi, hogy ettől erősebb lesz, hogy most nő fel.
Meg most lesz végérvényesen magyar. Mert és ha nem megy.
Dönt. marad. És ebben segítenek. Segít az összes komment, az összes telefon, az összes jó szó, az összes gesztus. Pedig már mindent tud. Munkavállalósról, engedélyekről, árakról, kauciókról. Már lenne hová. Már lenne mit. De itt meg annyi a feladat. Annyi az álom. És annyi a valóság.
És egyébként is; szívtől, lélektől, nem lehet elmenekülni. Nincs hűs patak, nincs barlang. Csak az idő. És néha azt hiszem, az Isten maga az idő… Ez a megfoghatatlan valami, amit csak mérni tudunk…
És még valami... Szabó Magda írja, hogy édesanyja elvesztése után azt érezte, sose lesz belőle ép ember. A férje segített neki talpra állni. Aki azt is javasolta, hogy idézze meg az édesanyját. Írja meg egy regényben. „Tündér gyermekének születni nagy áldás, miért nem akarod rögzíteni az emlékét, hogy mások is megismerhessék?” – mondta neki és aztán megszületett Jablonczay Lenke regénye, a Régimódi történet…
„Ha vágyol utánam, támassz fel és keress meg.” – így szólt Szabó Magdához álmában édesanyja. És ő megtette. Feltámasztotta, megkereste. Megcsinálta a saját magyar Elektráját…
A betűvetőnek sokszor, talán ennyi marad: bármikor megírhatja, feltámaszthatja, és találkozhat élete legfontosabb szereplőivel. Még a Szerelemmel is.
Régmódi történet ez most bennem. Régimódi érzés. Kitartó és nyomasztó, lélekrágó is egyben. Azonban egyet tudok: egyelőre maradok. Még akkor is, ha most ezeket a sorokat messze a valóságtól írom.
Magyarnak lenni jó. Itthon a legjobb. Bár a Régimódi történetet számos nyelvre fordították, magyarul a legszebb. Édesanyám fél órája magyarul csacsogott nekem. Apám magyarul kért. Az ismerősök, az igaz barátok, a jó szándékú ismerősök magyarul mondták: hová rohannál? És valóban hová???
Itt élned, halnod kell…
Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita…
...Az éccakáé, ami megesz, felfal és kiköp. Ez holdvilágos, romantikus céda. Ez a hazug, de káprázatos éjszaka. Az év lagzijából hazafelé ez izgatja gyenge, kripli szívem. És akkor Mr. Sinatra lesz a legjobb cimbora... Ki más. Mert jobb egy ballada, mint 100 sírvers! Éljetek, bolondok!!!
For what is a man, what has he got? If not himself, then he has naught To say the things he truly feels and not the words of one who kneels The record shows I took the blows and did it my way!
Pötyög. Valami remegés az ujjban. Ennyi jelzi csupán, hogy élve maradt. Kórház most az iroda. Újraélesztés után. Neszel a klíma. Remegve mászik az asztallapon egy lenémított telefon. Pont ilyen a szíve. Nem dobog, csak meg-megremeg benne valami. Lassított felvétel. Közben a világ meggyullad és egyetlen sóhaj nélkül elhamvad. Elpárolognak, szó nélkül felszáradnak a vizek, könnyek. A némaság hűsége megkérdőjelezhetetlen...
A túlparton táncolnak a szépek. A túlparton tapsolnak az önfeledtek.
Azért széles a folyó, hogy messze legyen a túlpart?
Csak egy egyszerű valami. Talán esik az eső, zenélnek a vízcseppek? Tá, titi, tá, ti… Semmi kis ütem. Aztán az elektromosság zenél. Meg valaki mintha énekelne. És már nem is a music, hanem a sound a lényeg. Valami éteri hullám, ami elbűvöl, ami előkészíti a flow-t. Tudsz te repülni, tudsz te nevetni, boldog lenni.
I found myself alive
In the palm of your hand
As long as we are flyin'
All this world ain't got no end…
És újból életre kelek
Mert megóv a féltő tenyered
Amíg mi együtt repülünk
A világ mindig itt lesz neked…
Mondom, tudsz te mosolyogni! Ez a velem egyidős német zenész megmondta, eljátszotta. Ahogy pörgeti, ahogy tolja, ahogy küldi, ahogy lükteti, ahogy…
When it all turns wrong
There's no fault but mine
But it won't hit hard
'Cause you let me shine
És ha minden rosszra fordul
Amiért nem csak én vagyok hibás
Nem fáj majd nagyon,
Mert nekem adod a ragyogást
Édes istenem… Édes istenem, mi ez, ha nem a kegyelem. Mi ez, ha nem a szerelem? Ezért újból érdemes. Újból érdemes küzdeni, hinni, álmodni…
És ezt még lehet fokozni. Lehet mennybe menni. Lehet az égig trombitálni, hogy élni kell, szeretni kell, hogy mindegy hány éves vagy, mindegy mit mondanak mások, mindegy mit ír a törvény. Ha a zsákodra van folt, küzdj érte. Ne add fel, ne higgy a tiszta észnek, mert annak is meg van a kritikája. Manina Heim és a bandája ezt tudja. Ezt is. Hogy az igaz szerelem nem ismer határokat, gátakat. Saját törvényt ír, hogy aztán a következő évszázadok megtanulják; az öntörvényűség ebben a műfajban kötelező elem...
És mert mindenki alszik, talán az angyalok is, kell egy változat, ami képes álomba ringatni. Képes beszélni a férfi szerelméről az igazi kedvese iránt. Csak egy nő lehet Ő. Csak egyetlen nő képes ezt a dallamot így előcsalogatni a pasiból. Csak egyetlen makacs, hisztis, de álomarcú lány képes megbűvölni a férfit, hogy erre képes legyen… Vajon magára ismer? Vajon magadra ismersz? Azt sem tudom, hová bújtál? Hol van az az ágy, az a párna, az a lámpa? Hol az az álom? Hová vitted, rád miért annyira vágyom..?
Jaj, istenem, de rég volt már telihold... Ideje volna. Nagy ideje...
De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. (Hemingway)
Július van. A jobbik fajta. Süt a nap, de nincs hőhullám. Édesapám barkácsol. A Tisza-parti ház mindig ad valami munkát. Most egy "pecu" készül. A lábakon álló, felújítás alatt lévő "weekend-palota" alá. A kivitelezés gondos. Aprólékos, mérnöki. Persze minden handmade. Ebben felülmúlhatatlan a "főnök". Egyedül dolgozik. Valahogy úgy alakult, hogy így szeret legjobban. Pedig időnként elkelne neki a segítség, de mindig kitalálja, hogyan lesz 3-6 karja, 4-5 lába. - Ha nem elég hosszú a kardod, told meg egy lépéssel - mondogatta mindig a derék római légiósokat idézve. Most sem kérte, hogy menjek ki hozzá. Meg különben is. Az ügyelet szent dolog. Amikor láttam, hogy ez a nap már elveszett, sietve indultam hozzá. Lecsót főzött. Füstölt szalonnát pörcösített, annak a zsírján készült a mennyei eledel. Szigorúan háztáji alapanyagokból. Otthonról. Kistányéron a szalonna, meg némi sült sonka, ezzel kínál. A lecsónak nem kell sok idő. Együtt falatozunk. Apa, fia. A lecsó verhetetlen, Pesten azt mondanák; gasztroélmény.
Aztán leballag a lépcsőn és folytatja a "császári" pecu összeállítást. A fém keretet maga hegesztette, festette, rögzítette az oszlopok közé. Most a rozsdamentes fémet szegecseli a kerethez. Fúró fúr, szegecs a lyukba. Kérdezem segítsek-e. Apám legyint. - Csak nyírd le a füvet.
Megyek segédmunkásnak. Fűnyíró le. Benzin bele, tologatás fel s alá... Apám meg a szakipari részét végzi... Munkamegosztás. A nagy eszemmel a fűnyíróig érek fel...
Amikor végzek, leselkedem. Nézem édesapámat. Csodálom. Idén novemberben, ha a Jóisten is úgy akarja, komoly, kerek szülinapja lesz. Hősként tisztelem. Látom benne a porig alázott nagyapámat, aki az újrakezdés művésze volt. Nem tudta megtörni egyetlen ordas eszme, háború sem. Aztán belenézek a tükörbe és nézem magam.
Vajon öröklődik-e a legyőzhetetlenség? És akkor a kocsim hátsó ülésén megpillantom a két hete magammal hurcolt Hemingway novelláskötetet. Az öreg halász és a tenger meg elbeszélések...
Nézem apámat és meglátom benne Santiagót. Az öreg halászt, aki soha nem adja fel. Látom benne a saját jövőmet. A hitet, a reményt, a szeretetet. Apám, ha nem akarná is keresztény lenne. Ösztönből. Látom benne, hogy a remény élteti, hogy a bolond, nagyeszű fia egyszer csak legyőzhetetlenné válik, a családi örökség szerint...
Apám lazít. Beszélgetni kezd a szomszédokkal. Én kiveszem a kocsiból a könyvet. Leviszem a Tisza-partig. Ott a fűben kezdem olvasni...
Szamárság feladni a reményt – gondolta. Azonkívül bűn is, azt hiszem. Most ne törd a fejed azon, hogy mi a bűn – gondolta. – Elég gondod-bajod van a bűn nélkül is. Különben sem értesz hozzá. Nem értek hozzá – gondolta –, nem tudom, mi a bűn, és abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e benne egyáltalán. Lehet, hogy bűn volt megölni ezt a halat. Még ha azért öltem is meg, hogy eltartsam magam és ennivalót szerezzek egy csomó embernek, még akkor is bűn szerintem. De hát minden bűn, minden a világon. (Hemingway)
Santiago küzdelme a körülményekkel a hallal, a halért, a mélyben leselkedő veszélyekkel, mint az ember útkeresése hosszú élete során a lét buktatóival egy magasabb cél felé… …Bár az élet megtépázza az embert, bár a halat szétmarcangolták és rengeteg veszteség érte, de nem vesztett. Elérte a célt, megvalósította az álmát, megküzdött érte és ez a győzelem. Kérdés: kinek kell bizonyítanod, kell-e bizonyítanod... (www.moly.hu)
Ha az ember valamit a fejébe vesz, és tudja mit akar, akkor azt senki nem változtathatja meg, nem inog meg, kitart a végsőkig, a cél érdekében. Ez történik ebben a műben is. Santiago nem rémült meg a kis akadályoktól, nem adta fel, amikor nem fogott semmit, kiment a nyílt tengerre egyedül, magabiztosan. Ki is fogta élete legnagyobb zsákmányát, és letaglózott, amikor nem tudta kivinni egészben a partra. De csodálatos volt, ahogy küzdött, egyedül, és nem adta fel könnyen. Ez az a bizonyos emberi kitartás bármi áron. Remélj, bízz, tarts ki! És a végén meg lesz a jutalmad... (www.moly.hu)
Spiros-hoz egyszer furcsa látogató érkezett. A büfés éppen napozott és arról álmodozott, hogy nemsokára leparkol egy turistabusz a büféje előtt és az emberek az összes pénzüket nála költik el. Spiros legendásan jó souvlakit sütött, pitába csavarintotta, megkente a gondosan készített tzatzikivel, friss zöldséggel színesítette és valahogy mindig tett egy kis lelket is 2,50-ért az ételbe.
Ezen a hétfőn azonban nem jött turistabusz. Még egy robogó sem. Nem járt errefelé senki, hiába a gyönyörű part, a fantasztikus panoráma, a sellőkről szóló legendák, de még a szép sorban lerakott nyugágyak is csak magányosan várakoztak. Senki sem tévedt erre.
Csak ez a fura férfi. Saru volt rajta, farmer, fehér póló. Vállán keresztbe vetve egy táska. Frissen borotválva, ciprusillat lengte körbe. Középkorúnak tűnhetett távolról.
- Van hideg söre? – kérdezte angolul a napágyban szunyókáló büfést. – Meg harapnék is valamit…
Spiros meglepődött, lerántotta a szeméről a sötétítőnek használt konyhakendőt és a vakító, szikrázó napsütésben csak vadul pislogott. Míg vaklált, kelletlenül feltápászkodott.
- Na ez a szerzet, meg hogy kerül ide? – csodálkozott magában – bár a semminél még ez is jobb… - így vigasztalódott.
- Alfa, Fix, Mythos. Mindegyik jéghideg. A hűtő hangos, de jól szolgál – intett a fejével a pult mögé. - A Stella sajnos elfogyott. Csak görög söröm van. Ha éhes, pita gyrost tudok készíteni, de arra várni kell… - vetette oda erős, görög akcentussal a férfinak.
- Egy kicsi Mythos jól esne – mosolyodott el a vendég. Spiros egy pillanatra meglepődött, hogy a férfi most meg görögül beszélt hozzá. – Valami halat nem tudna sütni? – kérdezte amaz olyan tisztán, szépen formálva a görög hangokat, mintha egy tévé bemondója lenne…
- Hát… – nyelt egy nagyot a görög összezavarodva. - Az az igazság, hogy reggel a halászoktól kaptam két tsipurát[1], de azt magamnak akartam megtartani. Ebédre… – nyakát amennyire csak lehetett összehúzta, érzeni lehetett, hogy nem hazudik. - De tudja mit, megsütöm mind a kettőt, az egyik a magáé lesz, a másik meg az enyém… – vágta rá és felderült a képe, ahogy átlépte az önzés árkait…
A vendég a hevenyészetten tákolt, nádból fabrikált árnyékoló alatt foglalt helyet. Kopott műanyagszékek, sokat látott asztalok. Minden napszítta, elhasznált. Mint a kismotor a büfé mögött. Kövéredő rozsdafoltok rajta, a műbőr ülésen vastag, fehér por, mellette mosolygó dudva, csonttá száradt felmosófej, repedt plasztik vödör.
- Hajtsa le! – két kupica, jégbe hűtött ouzot tett az asztalra. Térült fordult. Hozta a söröket, meg néhány szelet, tigriscsíkos pirítóst, padlizsánkrémmel, fekete olívabogyókkal és vékonyra szelt lilahagymával. – Csak egy kis előétel – mosolygott nyájasan. - Már meggyújtottam a faszenet. Ha kifehéredik, odateszem a halat. De addig elmesélhetné, hogy mi szél hozta erre – kíváncsi lett. - Hol hagyta az autóját? – a választ meg sem várta, folytatta; - A múltkor egy magyar párocska állt meg itt. Motorral. Fürödni akartak. Aztán feljöttek. Szomjasak, meg éhesek lettek. Nekik is halat sütöttem. Azt sem tudták mi fán terem a tsipura. Úgy faltak, mint aki soha nem evett. A végén még közös fotókat is készítettünk. Kedvesek, aranyosak voltak.
- Gyalog jöttem… - válaszolt a férfi és nagyot húzott a jéghideg sörből. – Jó… – folytatta szelíden. - Már a főúton észrevettem a tábláját. Taverna of the Magic Mermaid. Elég blikkfangos.
- Még, hogy blikkfangos?! Uram, isten! Az a kopott tábla megvan már vagy 20 éve. Olyan rozsdás lett, hogy ember legyen, aki elolvassa rajta a feliratot – nevetett Spiros.
- Én azért csak észrevettem… - válaszolt csendesen a férfi és közben a távoli, párába burkolódzó szigetek felé bámult.
- Persze, mindig van, aki észreveszi. Tudja, régebben szállodát akartam ide építeni. A telket örököltem. Szép itt a part, csendes hely ez és kristálytiszta a víz. A legenda szerint, éjfélkor itt gyűlnek össze a szirének meg a sellők. Biztos látta, hogy másoknak is megtetszett. Azért is épültek ezek a szállodák errefelé. Amott van vagy három az út mentén. Pedig kiesik. Mindentől. Pedig ha valaki pihenni jönne, merengeni, elbújni, annak ez maga lenne a paradicsom. Két éve ide tévedt hozzám egy házaspár. Angolok. Harmincasok. Hetekig ültek itt. Ha lemegy a partra láthatja, hogy még egy kis kajibát is építettek. Ott vezet a paraliához egy lépcső a ciprusok között. Madzagra kötözött kavicsokat aggattak mindenfelé az ágakra. Olyan hippie félék voltak. Alig akartak hazamenni. Sírtak, amikor búcsúztak… Aztán volt itt egy idősebb csóka, az meg azt mondta, hogy a Jóisten biztosan boldog volt, amikor ezeket a szigeteket teremtette, mert itt önfeledten vetheti bele magát az ember a földi örömökbe, akárhány éves is legyen.
- Hm, talán … - a férfi mélán, távolról mondta ki a talánt, mint aki nagyon messze jár.
- De az is lehet, hogy mindez csupa véletlen – mondta a büfésnek kisvártatva. - A víz, a sziget maga és a jó idő váltja ki az emberből ezeket a kellemes érzéseket. Itt mindenki felszabadult, élvezi a tengert, meg azt, hogy a görögök kedvesek, barátságosak – folytatta mosolyogva.
- Maga görög, ugye? Lehet, hogy nem itt született, de a szülei görögök! Biztos vagyok benne! – rikkantotta Spiros, közben a mutatóujjával hadonászott, hogy érvényt szerezzen az elméletének.
- Görög is vagyok – mondta a vendég és ismét kortyolt egyet a sörbe. Az is-t keményen megnyomta.
- Tudtam én! Már, amikor felébresztett, akkor tudtam, hogy maga görög – bizonygatta az igazát Spiros. - Tudja, egy görög megérzi a másikat – folytatta, mint aki most szerezte meg a bölcsek kövét. - Még a mozdulatai is mások! A jelenléte, a tekintete. Minden más mint a turistáké. És már értem, miért császkál itt egyedül. Biztosan itt születtek az ősei és most látni akarja a szigetet… – bólogatott hevesen, elkerekedett a szeme és nagyon azt várta, hogy beigazolódik a feltevése.
- Ez így nem igaz … - válaszolt a másik.
- Na, ki ne találja, hogy maga török! – kacagott Spiros. Ki akarta ugratni a nyulat a bokorból. Egy görögöt letöröközni tabu. Vérig is sértődhetett volna. Ám a vendég nyugodt maradt.
- Spiros! Magának nem itt lenne a helye… - csak ennyit felelt.
- Honnan tudja, hogy Spirosnak hívnak? Ismerjük egymást? – a házigazda előrehajolt a székében és megfogta a karfákat, így nézett a vendégre.
- Én elég régóta ismerem magát, Spiros – most először nézett a szemébe.
- Hát, ha 10 perc az régnek számít, akkor bizony még gyerekkori barátok is lehetünk, úgyhogy igyunk még egy ouzot! – szélesen mosolygott a házigazda, mint egy béka és a pultról leemelte az ánizspálinkát. A melegtől úgy kavargott az ital az üvegben, mint valami vizezett tej.
- A bal karján van egy régi forradás. A válla alatt. Biciklizett. Hat éves volt. Nem messze a szülei házától felborult. A kerítés drótja csúnyán felhasította a kezét. Össze kellett varrni. Nagyon megijedt, mert csúnyán, mert irgalmatlanul vérzett. A biciklit ott hagyta. kezével fogta a sebét és szaladt hazafelé. Az édesanyja majdnem elájult. Az apja törülközőt szorított rá és az orvoshoz vitte. Olyan sápadt volt, mint a fal, amikor vizsgálták. Össze kellett varrni. Emlékszik? Nyolc évesen meg kivették a manduláját. Mindig begyulladt. Nem győzték injekcióra vinni. Még nyáron is. A műtét után nagyon várta a szüleit. Minden gyerekhez jöttek a látogatók, csak magához nem. A pokrócát a fejére húzta. Elaludt. Aztán mit ad isten, a nagyapja ébresztette. Játékot hozott magának. A 20 évesen meg egy verekedés miatt a fülét műtötték… Azóta zúg egy kicsit. Sokszor leperegnek maga előtt az események. Szeretné, ha nem történne meg…
- Maga a társadalombiztosítástól jött? Nem fizetem a hozzájárulást? Valaki feljelentett ?– tárta szét értetlenkedve a karját Spiros, a szemöldöke meg a hajáig szaladt. – Vagy valami istenverte nyomozó? – folytatta egyre dühösebben.
- Nyugodjon meg. Nem vagyok sem köztisztviselő, sem rendőr – válaszolt a vendég higgadtan.
- Akkor meg mit akar itt? Mit akar tőlem? Mik ezek a keresztkérdések? Honnan tud maga az én életemről? Nézze én magát kedvesen fogadtam, vendégül látom. Ne akarja, hogy azt mondjam: távozzon kérem! Ha valamit akar tőlem, mondja meg, bátran! – méltatlankodott szenvedélyesen.
- Mondtam már. Magának nem itt kell lennie. El kellene hagynia a szigetet. Vissza kellene mennie a városba… Nekem az a feladatom, hogy meggyőzzem magát. – miközben a férfi beszélt Spiros alaposan megnézte magának. Eleinte fel sem tűnt neki, hogy a vendégnek nem egyforma a szeme színe. Az egyik zöld, a másik kék. Az arca kortalan lehet 32 és 42 is. Napszítta bőr, gondosan nyírt szakáll. Némi ősz hajszál jelzi, hogy inkább közelebb a 40-hez. A karakteres körvonalú arcot a szokásosnál húsosabb ajkak szelídítettek meg.
- Nem megyek én innen sehová. Ha olyan nagyokos, akkor tudja, miért kötöttem itt ki. Tudja, hogy menekültem. Minél messzebbre onnan. Tudja, amikor napokig nem alszik az ember, nem találja a helyét a világban, amikor képtelen magát megnyugtatni. Amikor sem az ital, sem a barátokkal folytatott végtelen beszélgetések nem segítenek, csak a monoton séták, akkor mennie kell… Lelépni. Felégetni minden hidat maga után és adieu… Örülök, hogy megtettem. Nézze, végre itt tudok aludni. Tudja – most ő is a távoli szigetek felé pillantott. – Egy nap megjött a boldogság. Csak ültem a motoron és éreztem, elég volt. Elpárolog belőlem az lázas, fene nagy izgalom, megszűnik végre a nyomás a szívemen és visszakapom az életem. Újra tudok mosolyogni. Imádkozni. Hinni. És tudja a boldogság nem kívülről jön. A felszabadulást nem valaki hozza, hanem magának kell felnevelnie. Kihordania a terhet, megszülnie és életben tartania. A szívét, a reményt, a hitét. Tudja nem vágyom el innen. Ezen a szigeten a magány virágföldjéből már hihetetlen növények kaptak szárba és virágoznak. Visszaszereztem az arcomat…
- Emlékszik arra a pillanatra, amikor ő hozta fel a vasmacskát? - a férfi tudta, hogy övön aluli ütést mér Spirosra.
- Ez nem volt szép magától… - csuklott el a hangja… - Emlékszem. Hogyne emlékeznék. De minden másra is emlékszem. Az utolsó hetekre, hónapokra. Arra, hogy majdnem belehaltam. Hogy nem kellett az élet, hogy csak panaszkodtam minden templomban. Köröttem meg a legszebb hajnalok festették az eget és én nem tudtam örülni az életnek. Nem tudtam megállítani a bennem tomboló érzést. Aztán, amikor kiderült már túl is lépett rajtam, hogy a szíve is oda… Aki ezt nem érti meg, aki nem ment át ezen a tortúrán, annak hiába magyarázom, hogy jól van ez így. Hogy eszem ágában sincs elmenni innen. Semmi…
- Akkor sem, ha hazudott magának? – vágott közbe a férfi.
- Mindig is hazudott. Nekem, magának. Örökkön, örökké hazudott…
- Szerintem meg maga nem volt vele őszinte… - két tenyerét felfordítva Spirosra mutatott.
- Hagyjuk ezt…Ő küldte magát? Kinyomozta, hol vagyok? Nevetséges… - vicsorgott a férfi.
- Nem tudom mi van vele. Csak próbálom megértetni magával, hogy a menekülése felesleges volt.
- Felesleges!!! – kapta fel a vizet Spiros. – A picsát volt felesleges! A túlélésre játszottam. Ő meg ki tudja mire. Hamar megtalálta a boldogságot. Remek. Legyen boldog! Lelke rajta. Engem meg ő is és maga is hagyjon békén! – ellentmondást nem tűrve pattant a lábára és elindult, hogy a halakat a grillrácsra tegye. Közben citromból, fokhagymából, olívaolajból és némi zöldfűszerből mártást készített. Puha kenyeret szelt.
- Kér még egy sört? – vetette oda vendégnek…
- Kérek! – jött a válasz. –És arra kérem üljön ide le mellém még egy kicsit.
- Nézze bármiről beszélhet nekem csak erről ne. Sem a vasmacskáról, sem arról, hogy mit érez, mit hisz, meg hogy mi van vele. Hagyjon békén ezzel. Értettük egymást? – markában egy fanyelű késsel hadonászott. Jobb oldalon szempillája akaratlanul rángani kezdett.
- Egyáltalán nincs túl rajta… - mosolygott magában a vendég. – Mondja a magáét, de olyan ideges lesz a témától, hogy öröm nézni.
Spiros szinte odadobta az asztalra sörös dobozokat. – Idejön ez a féleszű és megmagyarázza a világot. Elmehet a nénikéjébe. Mit tud ez rólam??? Mit tud ez az okoskodó barom arról…
- Nézze Spiros, tudom, hogy azt hiszi csak okoskodom. Nem miatta jöttem ide. Hanem maga miatt. Amióta elbujdosott egy sort sem írt le. Egyetlen betűt sem. Felhagyott az írással, felhagyott mindennel, ami magának olyan sokat jelentett korábban. És ezzel bizony nagy a baj, nagy a baj… - egyre kuszábban, követhetetlenebben és homályosabban fogalmazott. – Tudja, van egy novella, aminek meg kellene születnie. Egy fontos, nagy ívű novella. Ennek érdekében én egy üzletet ajánlok magának. Visszajön a városba. Megírja a novellát és visszakapja a régi életét. Mindent. Akár őt is…
- Ez valami kandikamera!? – csattant fel ismét Spiros. Arcát elöntötte a vér. – Mi a faszt képzel maga? Milyen baromságokat hord itt össze itt nekem? Mire jó ez? Kinek jó ez? Igya meg a sörét és húzzon azonnal a picsába!!! – a férfi magából kikelve ordított.
- Nyugodjon meg kérem! – csitította a vendég.
- Dehogy nyugszom! Milyen istenverte hülye tréfa ez! Mit akar maga tőlem? – szinte bőgött mint egy oroszlán. Aztán se szó se beszéd, odament a halakhoz és megforgatta a durbincsokat.
- Hiba csúszott a tervbe. Nézze van ilyen… Gondolja végig. Ugyanilyen hiba volt, amikor a barbároknak átengedtük Rómát, hagytuk megégetni Giordano Brunot. Gavrilo Princip kezébe fegyvert adtunk. Az egész Adolf sztori egy nagy lebőgés… JFK Dallasban… Jaj, istenem csupa baklövés és durva hiba… Ahogy a maga magánélete is… Maga ismeri ugye Rimbaud életrajzát… 16 és 19 éves kora között megírattuk vele a szimbolizmus legjobb verseit, aztán valaki azt a forgatókönyvet is elszúrta. Hagytuk elkallódni. Még szerencse, hogy a halálos ágyán megtért… - így sopánkodott a férfi…
- Maga ugye gyógyszert szed? Maga ugye pszichiátriai kezelés alatt áll? – kérdezte óvatosan Spiros.
- El kell keserítsem. Semmi bajom sincs – sóhajtotta vendég. Nézze ebben a táskában van az igazolványom. De csak végső esetben mutathatom meg… - benyúlt a táskába, kotorászott benne, de elő nem vett belőle semmit.
- Kész a hal… - mondta a házigazda. Tányérra dobta a grillezett tsipurákat. Felszolgálta a mártást és a kenyeret is. Enni kezdtek. A hal isteni volt. Vakítóan fehér húsú, az íze meg… A faszén, a gyöngéd fűszerek, az óvatos sütés mind adott egy csillagot a végeredményhez. A mártás lenyűgözően passzolt hozzá. Jóízűen falatoztak. Spiros rá-rápillantott a vendégére és próbálta megfejteni, hogy ki ez a félnótás szerzet. Egy szavát sem hitte el, de azon nagyon csodálkozott, hogy mennyi mindent tud róla.
- Mi a kedvenc virága?
- Bazsarózsa, liziantusz és a legnagyobb kedvence a frézia… - mondta férfi tele szájjal…
- Hol van rajta anyajegy? – szögezte neki a következő kérdést.
- Hát olyan tipikus anyajegy nincs is rajta… - jött a gyors válasz.
- Maga a szeretője? – meredt rá Spiros.
- Ó, dehogy! Csak ismerem a sztoriját!
- Hogy úgy, a sztoriját! – próbálta kifigurázni a vendége mozdulatait… - Elmehet a picsába! A halat meg ki fogja fizetni, mert nincs ingyen – fogalmazott haragosan.
- Természetesen – válaszolt a férfi. – mennyivel tartozom?
- 100 Euro – vágta rá hetykén Spiros. A férfi elképedt, de egy hangot sem szólt. Egy szalvétával megtörölte a kezét és belenyúlt a táskába. Fura fények cikáztak végig a karján. Elővett egy sötétkék pénztárcát és abból előrántott egy száz eurós bankjegyet.
- Tessék. Köszönöm a vendéglátást. – mondta a férfi. – Nézze, tudom, hogy nem hisz nekem. Talán ma éjjel fog. Éjfél után hét perc 20 másodperccel legyen a parton. Három sellőt lát majd. Egy gyűrűt hoznak magának. Vegye el. A többit meg már tudja… - szedelőzködött és távozott.
- A kurva nénikédet, azt! – Spiros káromkodása úgy szállt a vendég után, mint egy kisbalta…
Telehold volt aznap éjjel. Spiros éjfél előtt néhány perccel elindult a part felé, hogy röhögjön egy nagyot. A terven, a férfin. Ezen a vicces szeretőn. Az elbaszott életén és erővel fogadta meg, hogy soha, de soha nem ír egy sort sem már… Éjfél után 7 perc húsz másodperccel azonban három sellő úszott a parthoz, pontosan oda, ahol állt. Az egyik a szájából egy gyűrűt köpött partra. Spiros a holdfényben felemelte és elájult….