Mért van ez így Mondom, tanulj fiam, csak tudással érsz tovább Mért van ez így Hogy oly magasról néz le a bukott, a hülye diák...
Milyen beteg világ az, ahol akkor hiszed el, hogy világjárvány tombol Európában és korlátozásokra van szükség, ha szimpatizálsz a kormánnyal?
Milyen beteg világ az, ahol véleménykoncentrációs-tábornak tartják Európát?
Milyen beteg világ az, ahol azt írják; a papok nem hisznek már a Megváltóban, csak a rendszert szolgálják?
Milyen beteg világ az, ahol az egészségedet védő maszkban, szájkosárt látnak a protestálók.
Milyen világ az, ahol csak a nemek, a tagadás, a negáció életképes?
Milyen világ az, ahol a politika akarja megmondani, hogy neked a férfi, vagy a női mosdót kellene használnod?
Milyen világ az, ahol belerongyolva a természet törvényeibe, majd az ember dönthet a Teremtő kérdéseiben?
Milyen világ az, amiben mindenki gonosz, aki nem én vagyok?
Milyen világ az, ahol literszám főzheted a pálinkát, de nem nyithatja rád az ajtót a felebrát?
Milyen világ az, ahol nyugat-európai nagyvárosokból üzennek nekem; - Nem tudhatok semmit, mert csak egy vidéki (magyar) suttyó vagyok!
Milyen világ az, ahol advent első vasárnapján istent káromolva, gyalogsági ásóval ugranak be a lövészárokba, még mélyebbre ásni azt?
Milyen világ az, ahol semmi sem szent, ahol digitális fegyverekkel rontanak be a hálószobádba, vagy a WC-be, hogy a szükségét végző állatnál is kiszolgáltatottabban egyenként büntessék meg az agysejtjeid?
Milyen szájbavert, erőszakkal körmöt, fogat húzott ántivilág ez?
Élnek még itt emberek? Élnek még itt eszmények? Él még itt tisztesség? Él még itt egyáltalán valaki?
Ui: Álmomban Jeremiás próféta, Lót és Jób kávézott nálam. Nevettek.
– Naiv vagy! – kikacagtak. - Ma már nem kénkővel meg tűzzel büntetnek…
Ülök a Bujtos partján és Mag Folan hív telefonon. Beszél hozzám azzal a bársonyos hangjával, sietve, mintha egy perc lenne már csak a világból, tele van tűzzel, tenni akarással, mondja, hogy lesz, mi lesz és én alig tudok odafigyelni, mert azt érzem a nyíregyházi Mag Folan lehengerel és kilóra megvesz csak azzal, ahogy beszél.
Még a Szomszédokból emlékszem Pregitzer Fruzsinára, tetszenek emlékezni, ő volt a csinos fodrászlány a sorozatban. Kölyök voltam, a szüleim hívták fel rá a figyelmem. De nem a nosztalgia akar belőlem kitörni, mert legutóbb akkor döbbentem rá, mekkora nyereség, hogy Nyíregyházán él, amikor olyan Mag Folant alakított, McDonagh Leenane szépében, hogy attól a fal adta a másikat. Pedig sorolhatnám, végtelenségig a kiváló, remek, lenyűgöző alakításait. Sorolhatnám napestig, az 1999-es Tartuffe-től, a 2009-es Mester és Margaritán át a döbbenetes erejű 2019-es Kalucsniig. Nosztalgiázhatnék az önálló estjein, a kiváló szavalatian, hogy kapott, hideget meleget csak azért mert Wass Alberttől is mert, egyébként kiválóan textust mondani. Mesélhetnék, milyen komolyan vette a Déryné hadműveletet, amely segítségével új értelmet nyer a „tájolás” fogalma. Szólhatnék arról, hogy Pregitzer a miénk, beépült Nyíregyháza izomvázába, nélküle kevesebb, színtelenebb, ízetlenebb lenne a város. Mondhatnám, mint egy gyermekverset, mondókát; heti két szem Pregitzer, szívet el nem veszítel! Vagy dalolhatnék szabolcsi balladát, hogyan lesz az ország csinos fodrászlányból, megkerülhetetlen, kihagyhatatlan színművész a Móricz Zsigmond Színház, világot is jelentő deszkáin.
Elfogult vagyok. Persze. Már az elején kiderült. Rajongva elfogult. Elfogult, mert interjút készíthettem vele, mert megismerhettem családja történetét. Elfogult, mert ha még a barátság kifejezés túlzó is lenne, de létezik vele valamilyen munkakapcsolatom, meg egy apró, vékonyka, de annál erősebb pókfonál, ami a színművészt a (rajongó)nézővel köti össze.
- Süssön nekem tököt! Aztán készítsen belőle levest – szólt Szindbád fel sem nézve és a telefonját kezdte babrálni.
- Süssön magának a hóhér – válaszolta a szép fehércseléd és nevetett, a hófehér fogaival.
Szindbád az asztalra dobta a telefont. Mélázott, andalgott, olyan volt, mint egy kígyó, amit táncoltatnak. Ha megcsípi a dér az úritököt, a nagydobosit, akkor megsérülnek a poliszacharidok és az így keletkező enzimek cukrot kezdenek termelni a tökben. A tökben, amit annak idején még Mexikóból hoztak az Óvilágba. És hogy szerette a kapros tökfőzeléket, meg a rántott cukkinit, patisszont. Hogy szerette ennek a zöldségnek a színeit, ízét és illatát.
- Az ősz maga a vénség. Az ősz emlékeztet bennünket, hogy odaát nincs fény, hogy véget ér a betakarítás, hogy nem lesz több sütőtök illatú este, hogy nem lesz több szerelem, hogy nem lesz több ölelés, csók, forralt paplan. Odaát csak a hosszú, kimerevített álom vár… - Miközben ezt fejtegette, az utazó semmire sem vágyott jobban, mint egy sütőtökös csókra, hogy valaki átölelje, átmasszírozza fáradt tagjait és szeresse. Szeresse még az életénél is jobban. Hogy egyszer, valakinek Ő legyen a feledhetetlen, a megismételhetetlen, az egyetlen, a könnynek hercege, az ölelések őre, a csókok smasszere, a kéj császára…
- Én magát akarom karácsonyi ajándéknak! – mondta a fehércseléd. Anyaszült meztelenül. Szép volt, akárcsak egy olasz múzeumból tért volna haza. Azt akarom maga horkoljon a fa alatt, maga egye meg a mézest, a bejglit, a rántott halat, meg a töltött káposztát, maga reszeljen szerecsendiót a húslevesembe és a maga kiszáradt sarka érjen a bársony vádlimhoz. Azt akarom, hogy maga legyen a férfi, akitől gyermekem születik, hogy mindezt, amit áldva átkozva szeretek magába, még pólya közt is ringathassam.
Szindbád elmosolyodott. Kanalazta a sütőtökből készült krémlevest és arra gondolt, hogy ha most meg kell halni, akkor már nem élt hiába…
Délután a Hétszőlő lenyűgöző tőkéi között egy szürke alakra lettem figyelmes. Már-már azt hittem a csősz jön felénk, amikor kimért, imbolygó léptei, előnyösen, testre szabott szövetkabátja és a fejébe csak úgy vagányul odavetett, első osztályú gyapjúból, kézzel gyártott Boston-kalapja jelezte, vagy a borászat igazgatója sétálgat, vagy egy híresség követelte ki magának a lehetőséget egy mesés sétára. Ismered; a Tokaji-hegy november végén általában szélfúttán magányos, szürkén álmatag és kimérten öregedő, mint egy elmúlni készülő, nyugdíjas pedagógus. Ma nem így volt. Ragyogó, kacagó, csillogó fények jelezték, jövő ősszel is lesz majd szőlő, meg lágy kenyér! A tőkéken még maradt néhány mesésen arany levél. Tallózhattunk még néhány szem furmintot, vagy hárslevelűt, és olybá tűnt a TV-torony meg-megmoccant, pedig csak a felhők lebegtek körbe rajta és tréfálták meg a bambán nézelődőt.
- Ma van a születésnapom! – húzott elő egy laposüveget a jól öltözött "csősz", és felém nyújtotta, közben bólogatva biztatott, húzzam meg bátran.
- Francia konyak van benne. Nem pálinka, és nem is bor, de látott szőlőt – mosolygott. - Még Párizsból hoztam. Ám nem igazi konyak… déli, ármányak… - mondta és közben rám kacsintott. - Nem tudtam, hogy itt találkozok majd egy rokonnal. Mon ami, aztán hogy vagy? – folytatta.
- Csak nem tud róla, hogy rokonok vagyunk? Csak nem??? – dadogtam zavarodottan.
- Édesapám lakodalmán, a maga szépapja volt a násznagy – somolygott és kezet nyújtott. – A násznagy meg rokon. Akárhogy is számoljuk! – mondta ellentmondást nem tűrően. Én pedig remegő tenyérrel ráztam meg a tenyerét. Rászorítottam egy kicsit, nehogy azt érezze, hogy valami bárgyú, ernyedt rokona lennék és mosolyogtam hozzá, mint aki most látja meg a feltámadott Krisztust.
- Szeretem Tokajt – mondta lágyan, szeretetteljesen. Elengedte a kezem és a Tisza felé tekintett. Álltam mellette. Álltam Ady Endre mellett. November 22-én, a születésnapján, és néztük, ahogy megcsillan a fény a folyón, meg a halastavakon, ahogy a télnek induló Nap, gyorsan hanyatlik le a nyugati égbolton. Kihúztam magam. Tudtam, Bandi bátyám nem nagyobb nálam, de akárhogy egyenesítettem a gerincem, akárhogy is álltam lábujjra, fel csak nem érhettem, mintha saját maga szobra emelkedett volna felém.
- És jól van, Művész úr? – kérdeztem esetlenül, ahogy ott álltunk a hegyen. Felém fordult. Rám nézett és akkor valahogy azt éreztem, a szemével, mint egy félisten magához emel, hogy szemtől-szemben állhassunk, hogy akkor, ott, a Tokaji-hegyen ne legyen köztünk szintkülönbség.
- Cher Parent! Először is ne magázz itt engem, mert seggbe talállak billenteni. Meg ne alázkodj, mert én az érmindszenti és nem a székesfővárosi rokonod vagyok, másrészt művész, aki megjárta a poklot és onnan jött vissza. És akárhogy is vágytam oda, az utam még meg nem jártam itt az élők szürkületében. Vittek, vonszoltak a patás csábító asszonyai, vittek, vonszoltak nők, asszonyok, szeretők, de valahogy a bennem élő nyakas Jóisten mindig megakadályozta, hogy beléphessek a pokol kapuján. Talán nem is kell nekem oda bandukolnom. Talán úgy felednek el, hogy a pokol pecsételi a passzaportom, de valahogy még azzal a dokumentummal is a mennyek fogad magához. Istenhez hanyatlik az én lelkem és a pócsi Mária vezeti a kezem, minden esten és bolond éjszakán is!
Álltam Ady mellett. A születésnapján. A Hétszőlő dűlői között. Ott, ahová idegeneknek belépni tilos. De ő maga mondta, hogy mi nem vagyunk idegenek. Mi rokonok vagyunk. Vér szerinti. Hát Isten éltessen, kedves rokon! Isten öleljen magához, adjon tollat a kezedbe és írj, írj, aztán majd Latinovits elszavalja. Csak várjatok meg. Csak adjatok még időt, hogy felkészüljek arra a szerzői estre. A bort én viszem. A bort. Meg a lelkem, a hónom alatt.
Idén augusztus 29-én, Berlinben elszakadt a cérna. Körülbelül negyvenezer ember vonult az utcára, hogy tiltakozzon a járvány miatt meghozott korlátozások ellen. A tüntetők többsége főként a szigorúbb maszkhasználatot kritizálta, de a legtöbbjük úgy vélte, az állítólagos járvány álarca mögött a „hatalom” a demokráciát, a jogállamiságot, a demokratikus értékeket kívánja felszámolni.
A hivatalos beszámolók szerint meglepő volt, hogy milyen zászlók alatt egyesültek a tüntetők. Ha nem is kéz a kézben, de egymás mellett, vagy inkább mögött indultak meg a Reichstag felé a neonácik, a szélsőbalosok, összeesküvés-elméletek hívei, a „szexuálisan” elnyomott kisebbségek szimpatizánsai és mindenféle ember, aki úgy érezte, neki joga van a rendszerszintű elnyomás, a háttérhatalmak ármányai ellen fellépni.
A tiltakozás nem egyedülálló, egyáltalán nem páratlan. Az egész világon végigsöpört. Láttunk hasonlót Spanyolországban, az USA-ban, és ha jól emlékszem még Ausztráliában is. Nálunk a „Normális élethez ragaszkodók” tüntettek és mit ad Isten, ott is összefogtak olyanok, akik a szivárvány minden színét képviselték, például ott volt a mi nyíregyházi bodybuilder-gyógyszerészünk, doktor Gődény is. Megmondóemberként.
A német tüntetés egyik érdekessége, hogy a felvonulás szervezésében aktívan részt vett, a jelenlegi kormányzat legnagyobb ellenzéke, a szélsőségesének tartott AfD is.
A békésnek induló, azonban rövidesen elfajuló tüntetésről már aznap megdöbbentő képek kerültek ki az internetre, az egyre hangosabb és egyre nagyobb számú tömeg hangadói ugyanis azt vetették fel, hogy foglalják el közösen a Reichstag épületét és persze a rendőrség kérése ellenére (juszt sem) sem tartották be a szociális távolságot, nem voltak hajlandók maszkot viselni. A rendőrség ezért úgy döntött, feloszlatja a tüntetést…
Ez olaj volt a tűzre. A tüntetők ugyanis úgy érezték, csorbul a szabad véleménynyilvánításhoz való joguk, korlátozzák őket, el akarják őket hallgattatni és emiatt végképp megerősítve érezték; a hatalom, a Merkelhez "kötődő", "hű" rendőrség (a hatalom durva eszköze) leleplezte magát, nincs járvány, nincs vírus, a cél az emberiség szelektálása, a jogállam megszüntetése, a diktatúra kiépítése…
Az egyre hevesebb tüntetőkkel a rendőrök többször is összecsaptak. A felvételeken látszik, a viszonylag kis számú rendőrség nem is nagyon bír a feldühödött tömeggel és gyakran elfajulnak a dolgok. Lökdösődés, földre teperés, rángatás, paprikaspray bevetése minden előfordult. Az is, hogy az egyébként nyugodt német rendőrök és a „felpaprikázott” tüntetők is elveszítik önuralmukat és akkor kap az is, aki csak számonkér, az is, aki üvölt, meg persze az is, aki egyenruhát visel.
Láttunk ilyet 2006-ban Magyarországon is… Azóta is emelgetjük… Láttuk, hogy a „békés” tüntetők kocsikat gyújtottak fel, majd a hirtelen haragjukban betörték az MTV Szabadság téri épületének ajtaját és kifosztották a folyosón lévő Túró-Rudi automatát. Láttuk, hogy a tüntetések ezzel nem érnek véget. Sejtettük, hogy a háttérben az akkori ellenzék is tüzeli a tüntetőket… És azt is láttuk, hogy az akkori kormányzat nem átall gumilövedéket alkalmazni… Oszt még járvány sem vót…
De vissza Németországba. A tüntetők a mai napig meg vannak győződve, hogy 2020. augusztus 29-én véget ért az 1949. óta működő német jogállam. Háromszáz "rendbontót" ráadásul le is tartóztattak. A többségi társadalom, azok akik kb. 79+ millióan otthon maradtak, ellenben úgy látták, hogy a „bolondok” vonultak az utcára, akiket alig bírt lecsillapítani a rendőrség. A bolondok, akik szerint a háttérhatalom először maszkot rak a szánkra, aztán az 5G segítségével és a kötelező oltásokkal droidokat gyárt belőlünk, majd marionette bábuként játszik velünk.
Feltehetjük a kérdést; a többségnek van igaza, akik betartják a korlátozásokat, akik úgy gondolják ez egy veszélyes vírus, aminek a terjedése pontosan a liberálisabb, az emberi jogokat inkább tiszteletben tartó társadalmakban terjed könnyeden, pont azért, mert itt az emberek nincsenek hozzászokva a korlátozásokhoz és nehezen is viselik őket, vagy azoknak, akik szerint itt egy megtervezett, az egész emberiségre kiterjedő összeesküvés áldozatai vagyunk?
A kérdést mindenkinek magának kell eldöntenie. Magában kell rendbe raknia. Ami biztos, nem szerencsés, ha rendőrök vernek szét egy tüntetést. Nem szerencsés, hogy a rendőri brutalitás képei járják be a világot. Amikor önuralmukat vesztő rendőrök, időseket, fiatal lányokat, gyermeküket a nyakukban tartó apákat lökdösnek, ráncigálnak, mert ezekkel a képekkel vissza lehet élni, ezek a képek az „protestálok” számára bizonyítékként szolgálnak; megérkezett az elnyomás kora, ami ellen tűzzel-vassal fel kell lépni. Tegyük hozzá, hogy ezek a képek megdöbbentették a német társadalmat és arra ösztökélték a politikusokat, hogy adjanak magyarázatot és legyenek szívesek a társadalom mélyén lévő indulatokat megfékezni, kezelni.
Azok a „barátaim” ellenben, akiknek fogalmuk sincs, mi volt ez a tüntetés, csak a facebookra feltöltött képekkel igazolják a „nagy összeesküvést” ajánlom, hogy tájékozódjanak, olvassanak, sok-sok csatorna segítségével. Fura dolog, hogy egy elképesztőre összevágott, Westernhagen 1989-es, legendás Freiheitját (Szabadság) aláfestő zeneként használó videó milyen más értelmet nyer a szélsőségesek kezében.
"Der Mensch ist leider nicht naiv, der Mensch ist leider primitiv…" - énekli Westernhagen.
Azaz, az ember nem naiv, hanem primitív… És igaza van, az ember primitív, mert hinni akar. Hinni akar abban, hogy a saját nyomorúságért nem maga felelős, hanem valaki más, például a hatalom… Egy képzeletbeli, láthatatlan hatalom mindig kéznél van… Azért lesz koronavírusos, mert hatalom így akarta. Azért kerül kórházba, mert a hatalom így akarta. Azért szorul majd védőoltásra, mert a hatalom így akarta…
És milyen fura, inkább hiszünk egy láthatatlan hatalomban, mint egy láthatatlan vírusban, ami térdre kényszerítette a világot…
És megbűvölt, és levágta hajad,Leláncolt, széttörte trónodat,És ajkadról ellopta végleg: Hallelujah.
Kopaszon állok a novemberi ködben. Magam vagyok a canterville-i kísértet. Leláncolt csontváz sétál a Bujtosi-tó körül és énekel. Egy titkos akkordról, amit Dávid játszott és Jahve kedvére volt… Kopaszon állok a novemberi ködben. Levágták a hajam. Hány fonéma és hány ezer év választ el tőled Sámson, ha én vagyok Zsolt? És kezemben szamár állkapcsával rohanok. Rázogatom a Nagytemplom oszlopait és közben azt éneklem; Hallelujah! Az én deresedő őszöm nem a Szent Mihály, hanem a Szent Anna utcán szaladt nesztelen és már holt, utcára sodort lombok alatt találkozott velem. Tavaly ősszel Londonban, majd Brüsszelben járt a herold és régvolt csaták elesett hőseit énekelte meg oroszlános tereken. Régvolt, csődbe jutott szerelmek tudójaként sörös korsóktól nehéz dallamot fújt, a pletykáktól ujjongó tömegnek…
Tudod, jártam már régen itt,Ismerem szobádnak sarkait,Magányon át vitt Hozzád a véletlen útja.A díszkapun láttam a címeredet,De a szerelem nem dicső fáklyásmenet,Csak egy fázós, kicsit fáradt: Hallelujah.
Kopaszon álltam a szobában. Te már aludtál. És láttam, ahogy a csoda belénk költözik. Meglestem, hogyan intézi ezt Jahve odafentről. Láttam arcod a csók tüzében. Nincs szebb. Nincs hozzám közelebb. S már nincs legközelebb, csak egy szent és összetört Hallelujah. Álltam kopaszon és tudtam, ezt még megírom még vagy tízszer. Megírom, bortól részegen, megírom pálinkától tüzesen, megírom, ahogy a szerelem beszél belőlem. Megírom úgy hogy a Tied legyen, hogy százezer irigyem fújja, hogy érettségi tételként szülessen újra…
Mert Hallelujah;
Mert minden szóban fény ragyog,És mindegy melyiket hallgatod…
Napok óta nem láttuk a Napot. Napok óta egy szürke paplan alatt négy fal között, lassú csárdás a kijárási. Óh, dehogy. Hozzászoktatjuk a szemünk a szürkeséghez, aztán egy Garamvári, meg Bolyki hűl egy kicsit. A szürkebarát többet, az Egri bikavér kevesebbet. Sűrű lesz ez a csárdás. Egyszer. Majd. De most csak zárd a tenyeredbe a szíved és kezdődjön valami csöndes várakozás. Furcsa ez. A görögkatolikus adventi koszorún hat gyertya várja a Kisjézust. Az egyiket ma már meg is kell gyújtani. A görögkatolikusok mostantól „kisböjtben” mosolyognak. Nekik is megígérte. Hogy jön és hozza a fényt, hozza az új esztendőt, talán vakcinát, szívgyógyszert, elzárásra, bolondságra… Hoz egy hajót, aminek a kapitánya, hőse lehetek. Lent délen...
Egyébként csak élőnek nehéz várni. Csak az élőnek nehéz hinni, hogy amikor bezárnak, elzárnak, akkor neked akarnak jót.
Te melyik vagy? Aki rögtön nekilát megenni a grízgaluskát a levesben, vagy aki a végére hagyja? A végére hagyja a legjobbat. Save the last dance for me…
Egy tálnyi karácsonyt már összebarkácsoltam; jól megfér egy világító angyalka, két rénszarvas, két ezüst színű fenyő, meg egy katona a Diótörőből… Kint a köd a szitál, idebent valaki kivár. Hisz, szeret, remél. Csárdást, nevetést, sose halunk meget...
Visszanézek erre az évre. A gugli segít. Végigpörgetem a fotókat. Nézem ezt a kurta-furcsa évet és aztán úgy döntök, hogy elmegyek futni. Halleluja…
Kettőezer-tizenhatban az osztrákok ellen vívott, győzedelmes meccs után körkapcsolást készített az M1. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a nyíregyházaik gól- és győzelmi mámorát élőben megmutathassam. Aki látta, mint Podlovics Lajos, barátom, azt mondta, hogy életem bejelentkezése volt. Nem, egyáltalán nem én voltam jó. Hanem a boldog „tömeg”, akik a bejelentkezés közben, spontán módon kifestettek, puszit adtak, leöntöttek sörrel, szétordították a dobhártyám.
Soha ilyet, addig nem tapasztaltam. Soha nem láttam még magyar zászlóba öltözött lányokat az utcán, tömegeket a kivetítők előtt, Sóstón, a Rózsakertben, meg mindenütt. Soha nem volt annyira felemelő érzés tudósítónak, rajongónak és magyarnak lenni, mint a csoportmérkőzések idején.
Olyannyira lázba jöttünk, hogy talán titkon még azt is elhittük, hogy a 3-3-as portugál meccs és a kivívott csoportelsőség után, lehet keresnivalónk a világ egyik legjobb válogatottja, a belga ellen is… Kijózanító vereség született, a belgák elgurigáztak velünk. Mi egy győzelem és két döntetlen után soha nem látott tisztelettel és rajongással fogadtuk az aranylábú fiúkat…
Negyven év után lehettünk büszkék a focistáinkra és dagadhatott a mellkasunk, nem a homokzsák szerepét kaptunk egy „világversenyen”.
Persze azt sem feledem, amikor a Bessenyei György Tanárképző Főiskola egyébként jéghideg tévézője, a bajnokok ligájába jutott Fradi miatt lett forró és üvöltöttünk és ordítottunk a Grasshoppers elleni, megnyert mérkőzés után.
Most 2020-at írunk a Fradi a bajnokok ligájában, a magyar válogatott pedig kint az EB-n. Kár, hogy ennek nem örül mindenki, pedig nekik mondom, hogy egy „migráns”, „fekete” fiú rúgta az egyenlítő gólunkat és a Salzburgból szinte „hazaszökött” Szoboszlai, a kijutást jelentő másodikat.
Akik fanyalognak azoknak üzenem, a foci még mindig a legnézettebb sport Európában, iszonyú nagy pénzek forognak benne és kövezzetek meg, játszani, de még nézni is igazi közösségteremtő, közösségkovácsoló élmény. És ebben az uniformizálódó, globalizálódó világban, még mindig az, ami nemzethez, országhoz is köthető élmény.
Az éjjel soha nem érhet véget, és RIA-RIA-HUNGÁRIA!
Van, amikor a hóhért akasztják. Van az úgy, hogy megkeres a Mesél a kávéház, és meg is talál. Persze könnyű Katit táncba vinni. Gábor meg türelmesen kivárta, hogy az "elektromos újságíró" meséljen. Kétszáznegyven volton, vagy szívverésen...
Az elején bénázok, a poén sem ül, a maszkot is levettük. De nekem ekkor már volt egy negatív tesztem... Az első 2 percet így át lehet tekerni...-)
Arra a nagyapámra gondolok, aki 1900-ban látta meg a napvilágot. Arra, aki 14 éves, amikor kitör a „nagy háború” és a monarchia állampolgára Hajdúböszörményben. Arra a hazafira, aki 1919-ben a felvidéken küzd azért, hogy a balfácán álmodozó Károlyi-kormány (áldatlan) tevékenysége ellenére, meg lehessen őrizni az ország integritását. A Horthy-korszakban lesz termény-takarmány nagykereskedő, és veszi ki a részét abból, hogy az egész világon csodált magyar malomipar működjön és virágozzon. A második világháborúban határvadász és a Kárpátokban harcol. Jól mutatja, hogy nem volt buta ember, ezredírnokként tartották számon. Hihetetlen és mesés körülmények között tér haza a feleségéhez, ahol két gyermek is várja. Aztán az élet, még egy lánnyal és egy fiúval (édesapámmal) is megajándékozza, mert hisz a békében. 1948-ban Rákosiék munkásellenesnek nyilvánítják, jön a fekete autó érte, két év kemény börtönbüntetés a jussa. Mindenét elkobozzák; visznek pénzt, paripát, fegyvert. Mama, négy gyerekkel csak magára számíthat, meg legfeljebb a falura, ahol kedvelik őket és némi élelmiszerrel kisegítik. Aztán jön a kommunizmus, ahol nagypapi megbélyegzett ember, ahol a félesége, aki egyébként a megyei csendőrbiztos, tanult lánya csak nagy nehézségek árán lehet takarítónő a tanácson…
Arra gondolok, hogy hányszor tette tönkre a történelem nagyapa álmait, hányszor látta közvetlen közelről az értelmetlen halált, hány rendszerben hallotta, hogy minden az ő érdekében történik, hányszor próbálták mosni az agyát, hányszor korlátozták szabadságában, zárták penészes cellába, hányszor kényszerítették olyan dologra, aminek nemhogy értelme nem volt, de ellentmondott a józan ész minden törvényének.
Amikor most ebben a „nagy szabadságban” szabadosságban, a mérhetetlenül falánk konzumtársadalomban, az Európai Unióban biztosított, az egyén érdekeit egekbe emelő, kőbe vésett alapjogok idején, mások azért sírnak és jajonganak, hogy „most kellene fellázadni és utcára vonulni” a korlátozások ellen, akkor én bizony nagyapámra gondolok, akit történetesen a legfilozofikusabb evangélista után Jánosnak kereszteltek és görögkatolikusként, istenhívőként jámboran fogadta el, hogy vannak dolgok, melyeket csak nagyobb összefüggésben érthetünk meg…
Egész Európában azért korlátoznak, hogy bírják az orvosok, ápolók, mentősök a rohamot, azért korlátoznak, hogy legyen hova tenni a beteget, hogy legyen elég lélegeztetőgép, hogy nem omoljon ránk a világ. Korlátoznak Olaszországban, Németországban, Ausztriában. Korlátoznak, hogy talán 30 nap után megkönnyebbüljünk. Mint, ahogy nyár elején tettük. Korlátoznak, hogy legalább addig bírjuk ki, amíg megjön a várva várt vakcina. De ha Te attól nyugszol meg, hogy köpködsz, lázongsz, ha neked az összeesküvéselméletek hamis fénye, melege ad reményt, hát legyen, de azért tedd fel a maszkot és tartsd be a szabályokat...
Én meg nagyapámra gondolok, mert az ő hite is erőt, bizodalmat ad járvány idején…
