- Süssön nekem tököt! Aztán készítsen belőle levest – szólt Szindbád fel sem nézve és a telefonját kezdte babrálni.

- Süssön magának a hóhér – válaszolta a szép fehércseléd és nevetett, a hófehér fogaival.

Szindbád az asztalra dobta a telefont. Mélázott, andalgott, olyan volt, mint egy kígyó, amit táncoltatnak. Ha megcsípi a dér az úritököt, a nagydobosit, akkor megsérülnek a poliszacharidok és az így keletkező enzimek cukrot kezdenek termelni a tökben. A tökben, amit annak idején még Mexikóból hoztak az Óvilágba. És hogy szerette a kapros tökfőzeléket, meg a rántott cukkinit, patisszont. Hogy szerette ennek a zöldségnek a színeit, ízét és illatát.

- Az ősz maga a vénség. Az ősz emlékeztet bennünket, hogy odaát nincs fény, hogy véget ér a betakarítás, hogy nem lesz több sütőtök illatú este, hogy nem lesz több szerelem, hogy nem lesz több ölelés, csók, forralt paplan. Odaát csak a hosszú, kimerevített álom vár… - Miközben ezt fejtegette, az utazó semmire sem vágyott jobban, mint egy sütőtökös csókra, hogy valaki átölelje, átmasszírozza fáradt tagjait és szeresse. Szeresse még az életénél is jobban. Hogy egyszer, valakinek Ő legyen a feledhetetlen, a megismételhetetlen, az egyetlen, a könnynek hercege, az ölelések őre, a csókok smasszere, a kéj császára…

- Én magát akarom karácsonyi ajándéknak! – mondta a fehércseléd. Anyaszült meztelenül. Szép volt, akárcsak egy olasz múzeumból tért volna haza. Azt akarom maga horkoljon a fa alatt, maga egye meg a mézest, a bejglit, a rántott halat, meg a töltött káposztát, maga reszeljen szerecsendiót a húslevesembe és a maga kiszáradt sarka érjen a bársony vádlimhoz. Azt akarom, hogy maga legyen a férfi, akitől gyermekem születik, hogy mindezt, amit áldva átkozva szeretek magába, még pólya közt is ringathassam.

Szindbád elmosolyodott. Kanalazta a sütőtökből készült krémlevest és arra gondolt, hogy ha most meg kell halni, akkor már nem élt hiába…