Délután a Hétszőlő lenyűgöző tőkéi között egy szürke alakra lettem figyelmes. Már-már azt hittem a csősz jön felénk, amikor kimért, imbolygó léptei, előnyösen, testre szabott szövetkabátja és a fejébe csak úgy vagányul odavetett, első osztályú gyapjúból, kézzel gyártott Boston-kalapja jelezte, vagy a borászat igazgatója sétálgat, vagy egy híresség követelte ki magának a lehetőséget egy mesés sétára. Ismered; a Tokaji-hegy november végén általában szélfúttán magányos, szürkén álmatag és kimérten öregedő, mint egy elmúlni készülő, nyugdíjas pedagógus. Ma nem így volt. Ragyogó, kacagó, csillogó fények jelezték, jövő ősszel is lesz majd szőlő, meg lágy kenyér! A tőkéken még maradt néhány mesésen arany levél. Tallózhattunk még néhány szem furmintot, vagy hárslevelűt, és olybá tűnt a TV-torony meg-megmoccant, pedig csak a felhők lebegtek körbe rajta és tréfálták meg a bambán nézelődőt.

- Ma van a születésnapom! – húzott elő egy laposüveget a jól öltözött "csősz", és felém nyújtotta, közben bólogatva biztatott, húzzam meg bátran.

- Francia konyak van benne. Nem pálinka, és nem is bor, de látott szőlőt – mosolygott. - Még Párizsból hoztam. Ám nem igazi konyak… déli, ármányak… - mondta és közben rám kacsintott. - Nem tudtam, hogy itt találkozok majd egy rokonnal. Mon ami, aztán hogy vagy? – folytatta.

- Csak nem tud róla, hogy rokonok vagyunk? Csak nem??? – dadogtam zavarodottan.

- Édesapám lakodalmán, a maga szépapja volt a násznagy – somolygott és kezet nyújtott. – A násznagy meg rokon. Akárhogy is számoljuk! – mondta ellentmondást nem tűrően. Én pedig remegő tenyérrel ráztam meg a tenyerét. Rászorítottam egy kicsit, nehogy azt érezze, hogy valami bárgyú, ernyedt rokona lennék és mosolyogtam hozzá, mint aki most látja meg a feltámadott Krisztust.

- Szeretem Tokajt – mondta lágyan, szeretetteljesen. Elengedte a kezem és a Tisza felé tekintett. Álltam mellette. Álltam Ady Endre mellett. November 22-én, a születésnapján, és néztük, ahogy megcsillan a fény a folyón, meg a halastavakon, ahogy a télnek induló Nap, gyorsan hanyatlik le a nyugati égbolton. Kihúztam magam. Tudtam, Bandi bátyám nem nagyobb nálam, de akárhogy egyenesítettem a gerincem, akárhogy is álltam lábujjra, fel csak nem érhettem, mintha saját maga szobra emelkedett volna felém.

- És jól van, Művész úr? – kérdeztem esetlenül, ahogy ott álltunk a hegyen. Felém fordult. Rám nézett és akkor valahogy azt éreztem, a szemével, mint egy félisten magához emel, hogy szemtől-szemben állhassunk, hogy akkor, ott, a Tokaji-hegyen ne legyen köztünk szintkülönbség.

- Cher Parent! Először is ne magázz itt engem, mert seggbe talállak billenteni. Meg ne alázkodj, mert én az érmindszenti és nem a székesfővárosi rokonod vagyok, másrészt művész, aki megjárta a poklot és onnan jött vissza. És akárhogy is vágytam oda, az utam még meg nem jártam itt az élők szürkületében. Vittek, vonszoltak a patás csábító asszonyai, vittek, vonszoltak nők, asszonyok, szeretők, de valahogy a bennem élő nyakas Jóisten mindig megakadályozta, hogy beléphessek a pokol kapuján. Talán nem is kell nekem oda bandukolnom. Talán úgy felednek el, hogy a pokol pecsételi a passzaportom, de valahogy még azzal a dokumentummal is a mennyek fogad magához. Istenhez hanyatlik az én lelkem és a pócsi Mária vezeti a kezem, minden esten és bolond éjszakán is!

Álltam Ady mellett. A születésnapján. A Hétszőlő dűlői között. Ott, ahová idegeneknek belépni tilos. De ő maga mondta, hogy mi nem vagyunk idegenek. Mi rokonok vagyunk. Vér szerinti. Hát Isten éltessen, kedves rokon! Isten öleljen magához, adjon tollat a kezedbe és írj, írj, aztán majd Latinovits elszavalja. Csak várjatok meg. Csak adjatok még időt, hogy felkészüljek arra a szerzői estre. A bort én viszem. A bort. Meg a lelkem, a hónom alatt.