Napok óta nem láttuk a Napot. Napok óta egy szürke paplan alatt négy fal között, lassú csárdás a kijárási. Óh, dehogy. Hozzászoktatjuk a szemünk a szürkeséghez, aztán egy Garamvári, meg Bolyki hűl egy kicsit. A szürkebarát többet, az Egri bikavér kevesebbet. Sűrű lesz ez a csárdás. Egyszer. Majd. De most csak zárd a tenyeredbe a szíved és kezdődjön valami csöndes várakozás. Furcsa ez. A görögkatolikus adventi koszorún hat gyertya várja a Kisjézust. Az egyiket ma már meg is kell gyújtani. A görögkatolikusok mostantól „kisböjtben” mosolyognak. Nekik is megígérte. Hogy jön és hozza a fényt, hozza az új esztendőt, talán vakcinát, szívgyógyszert, elzárásra, bolondságra… Hoz egy hajót, aminek a kapitánya, hőse lehetek. Lent délen...
Egyébként csak élőnek nehéz várni. Csak az élőnek nehéz hinni, hogy amikor bezárnak, elzárnak, akkor neked akarnak jót.
Te melyik vagy? Aki rögtön nekilát megenni a grízgaluskát a levesben, vagy aki a végére hagyja? A végére hagyja a legjobbat. Save the last dance for me…
Egy tálnyi karácsonyt már összebarkácsoltam; jól megfér egy világító angyalka, két rénszarvas, két ezüst színű fenyő, meg egy katona a Diótörőből… Kint a köd a szitál, idebent valaki kivár. Hisz, szeret, remél. Csárdást, nevetést, sose halunk meget...
Visszanézek erre az évre. A gugli segít. Végigpörgetem a fotókat. Nézem ezt a kurta-furcsa évet és aztán úgy döntök, hogy elmegyek futni. Halleluja…
