Ülök a Bujtos partján és Mag Folan hív telefonon. Beszél hozzám azzal a bársonyos hangjával, sietve, mintha egy perc lenne már csak a világból, tele van tűzzel, tenni akarással, mondja, hogy lesz, mi lesz és én alig tudok odafigyelni, mert azt érzem a nyíregyházi Mag Folan lehengerel és kilóra megvesz csak azzal, ahogy beszél.

Még a Szomszédokból emlékszem Pregitzer Fruzsinára, tetszenek emlékezni, ő volt a csinos fodrászlány a sorozatban. Kölyök voltam, a szüleim hívták fel rá a figyelmem. De nem a nosztalgia akar belőlem kitörni, mert legutóbb akkor döbbentem rá, mekkora nyereség, hogy Nyíregyházán él, amikor olyan Mag Folant alakított, McDonagh Leenane szépében, hogy attól a fal adta a másikat. Pedig sorolhatnám, végtelenségig a kiváló, remek, lenyűgöző alakításait. Sorolhatnám napestig, az 1999-es Tartuffe-től, a 2009-es Mester és Margaritán át a döbbenetes erejű 2019-es Kalucsniig. Nosztalgiázhatnék az önálló estjein, a kiváló szavalatian, hogy kapott, hideget meleget csak azért mert Wass Alberttől is mert, egyébként kiválóan textust mondani. Mesélhetnék, milyen komolyan vette a Déryné hadműveletet, amely segítségével új értelmet nyer a „tájolás” fogalma.  Szólhatnék arról, hogy Pregitzer a miénk, beépült Nyíregyháza izomvázába, nélküle kevesebb, színtelenebb, ízetlenebb lenne a város. Mondhatnám, mint egy gyermekverset, mondókát; heti két szem Pregitzer, szívet el nem veszítel!  Vagy dalolhatnék szabolcsi balladát, hogyan lesz az ország csinos fodrászlányból, megkerülhetetlen, kihagyhatatlan színművész a Móricz Zsigmond Színház, világot is jelentő deszkáin.

Elfogult vagyok. Persze. Már az elején kiderült. Rajongva elfogult. Elfogult, mert interjút készíthettem vele, mert megismerhettem családja történetét. Elfogult, mert ha még a barátság kifejezés túlzó is lenne, de létezik vele valamilyen munkakapcsolatom, meg egy apró, vékonyka, de annál erősebb pókfonál, ami a színművészt a (rajongó)nézővel köti össze.

Ezért örültem ennek a cikknek!

Gratulálok Művésznő!