És megbűvölt, és levágta hajad,

Leláncolt, széttörte trónodat,

És ajkadról ellopta végleg: Hallelujah.

Kopaszon állok a novemberi ködben. Magam vagyok a canterville-i kísértet. Leláncolt csontváz sétál a Bujtosi-tó körül és énekel. Egy titkos akkordról, amit Dávid játszott és Jahve kedvére volt… Kopaszon állok a novemberi ködben. Levágták a hajam. Hány fonéma és hány ezer év választ el tőled Sámson, ha én vagyok Zsolt? És kezemben szamár állkapcsával rohanok. Rázogatom a Nagytemplom oszlopait és közben azt éneklem; Hallelujah! Az én deresedő őszöm nem a Szent Mihály, hanem a Szent Anna utcán szaladt nesztelen és már holt, utcára sodort lombok alatt találkozott velem. Tavaly ősszel Londonban, majd Brüsszelben járt a herold és régvolt csaták elesett hőseit énekelte meg oroszlános tereken. Régvolt, csődbe jutott szerelmek tudójaként sörös korsóktól nehéz dallamot fújt, a pletykáktól ujjongó tömegnek…

Tudod, jártam már régen itt,

Ismerem szobádnak sarkait,

Magányon át vitt Hozzád a véletlen útja.

A díszkapun láttam a címeredet,

De a szerelem nem dicső fáklyásmenet,

Csak egy fázós, kicsit fáradt: Hallelujah.

Kopaszon álltam a szobában. Te már aludtál. És láttam, ahogy a csoda belénk költözik. Meglestem, hogyan intézi ezt Jahve odafentről. Láttam arcod a csók tüzében. Nincs szebb. Nincs hozzám közelebb. S már nincs legközelebb, csak egy szent és összetört Hallelujah.  Álltam kopaszon és tudtam, ezt még megírom még vagy tízszer. Megírom, bortól részegen, megírom pálinkától tüzesen, megírom, ahogy a szerelem beszél belőlem. Megírom úgy hogy a Tied legyen, hogy százezer irigyem fújja, hogy érettségi tételként szülessen újra…

Mert Hallelujah;

Mert minden szóban fény ragyog,

És mindegy melyiket hallgatod…