Szindbád két napja nem aludt. Lövészárokban nehéz. Szemetelt az eső, és a kamerádokból párolgó motoszkáló és kísértő halálfélelem lüktetettt körötte, mint egy üszkösödő, halálos seb. Amikor megkapta a povisztkát átment a félig sem magyar szomszédjához, hogy legyen szíves neki lefordítani, mi is a teendő. 

- Te medj o nodj hoboru! Regel! Katona djon erted! Lesz reggel davaj! 

Szindbád gyerekkora utálta a fegyvereket. Pulyaként egy vadászat után sokáig nézett egy lelőtt őzet, aminek folyt a könnye. A gyerek megölelte a halott jószágot és sírt a hóna alatt a fejével...

Ült a lövészárokban, a szemérkélő esőben és arra gondolt, hogy aki a parancsot írja, szerkeszti, most pihe ágyban fekszik és legfeljebb rosszat álmodik.

"Pedig be jó lenne egy tányér leves! Az sem baj, ha nem forró. Csak langyos lenne, mint ez a háború, amit senki sem ért..." - gondolta és felnézett a hamuszínű égre. 

Hetekkel ezelőtt érezte, hogy baj van. Amikor az ország rothad, a hitvesi ágyaknak és a gyermekek bölcsőinek is áporodott a szaga. Az országnak meg évek óta fingszaga volt. Mintha mindenki káposztát, hagymát, szemes babot evett volna, avas zsírral készítve. Rossz dalok szóltak a rádióból, ripacsok énekeltek a színházakban és a leghülyébbekből lettek képviselők és funkcionáriusok, akiktől ha azt kérdezték mivel szaporodik a tyúk, kapásból azt felelték; kukoricával...

Néma haragot lélegzett a nép, és senki sem mert lázadozni, mert minden gondolatra jutott egy hóhér, aki lassú lövészárok-kivégzésre ítélte a "pácienst". Persze voltak, akik éltek-haltak a háborúért. Többnyire haltak. A tévé pedig egész nap közvetítette a temetéseket. Egész órakor bejelentették, hogy mindjárt győzünk, majd a következő híradóig a hősi halottaknak mormolták az imát. Szindbád mielőtt a fronton találta magát, még nézett egy kis parlamenti közvetítést is. Szórakozottan. Egyenruhában, komor arcot vágva ültek a képviselők, akik a gyászbeszédek után megszavazták, hogy újabb 100 ezer fiatalt sorozzanak be. Akár erőszakkal is. A hazának szüksége van rád! - mondta a miniszterelnök, aki mögött fájós foggal ott állt a kövér honvédelmi miniszter. Szindbád néha arról álmodott, hogy átszökik a határon és új életet kezd. Aztán egyszer felfogta, hogy csak kártyáznak velük és belőlük csak egy sor alsó lehet. Nem akarta, hogy lenézzék, hogy bárkinek is megessen a szíve rajta, nem akart szánalmat, nem kívánta a magyarázkodást és a kiskapukat. Ember akart lenni végre, aki ehet egy tányér húslevest. Ehelyett most félt. Félt, hogy mindaz amibe hitt, ami életben tartotta megszűnik létezni. Hogy nem lesz hite, hogy a mások halála nem fáj majd neki, eltűnik a Mitleid, az együttérzés, semmivé foszlik a derű, a holnap szelíd tisztessége. Szindbád még nem tudta, de ő már egy rettegő hulla volt, aki már csak obszcén katonadalokat dúdolhat míg rozsdás vérét beszívja az anya nélküli, mostoha föld. 

Nagypéntekre elborult az ég. Semmi kis, szürke eső jelezte, nem érzi magát jól a kalendáriumban. Sokáig hittem, lesz majd egy olyan péntek, amikor meghívom Kierkegaardot, Bulgakovot és Kazantzakis-t, jöjjenek velem Jeruzsálemig zarándokolni. Ha szerencsénk van, Szent Pál siet elénk, ha végképp megfáradnánk. Tudom, a harangok Rómába mentek, mennék én is. Szótlanul csodálkoznék rá Szent Teréz barokk extázisára és arra, hogy 2000 év roppant súlya alatt, szinte lehetetlen levegőt venni. Egy este újra kellene nézni a Passiót és a Scorsese-féle filmet, ami Urunk utolsó megkísértésről szól. Ilyen a testbe zárt élet mostoha jussa. Eszembe jut Ady, aki a szifilisszel, Hajnóczy, aki a piával és Esterházy, aki rákkal küzdött. Mint a guanó rakódik alánk a sok bűn és bűnbánat, és akik mi, akik most kaptunk időt, évezredes lerakódások, rossz beidegződések és testi kényszerek között újra éhesen kerepelünk. Az élet már csak ilyen, és csak a testi fájdalom, az elesettség, az öregség kényszerít számot venni a sorssal; mindenkinek végig kell mennie a Via Dolorosán...

A harangok ma Rómába mentek. Mennék én is elmondani, hogy köszönöm a pillanatokat, amikor a kórház sötétjében épp a lengyel pápa prédikációja ismételgette; nem vagy egyedül! Sosem. Ha hited van, nem maradsz egyedül a legsötétebb órában sem. Világít benned, mint egyetlen gyertya pislákoló fénye az univerzum roppant hidegében. És tudom, ha gépen szállsz felébe ez a gyertya sem látható...
Nézheted a Passiót, elmerenghetsz a Scorsese film kísértésről szóló kockáin a legnehezebb mégis elhinni, létezett diadal a fájdalom, az oxidáció és az elmúlás felett. És akkor mégis, négy kurta sorban ennél mérhetetlenül többet mond Pilinszky:
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die...

"Nem sok virágvasárnapja van, ha így folytatja..." - hallgattam pulyaként és bár fel nem fogtam a képes szavak jelentését, ám az aggodalmaskodásból, vagy éppen a lefitymáló hangsúlyból megéreztem, mit jelent ez a mondat.

Virágvasárnap. Micsoda ünnep! Jézus szamárháton királyoknak járó üdvözlet mellett vonul be a szent városba, Jeruzsálembe. A jóemberek pálmaágakat hoznak magukkal és a földre helyezik, ahol elhalad. Na meg a ruhájukat vetik elé. Ez volt a korabeli "vörös szőnyeg"; valódi "sztárként" ünneplik. A német nyelvben egyébként az elnevezés is őrzi a cselekményt: "Palmsonntag" a hivatalos neve, nem pedig "Blumensonntag".

Virágvasárnap misztikus, transzcendens értelmét csak jóval később értettem meg. A magasságát és mélységét ezeknek a napoknak. Mekkora ellentmondást találunk az ünneplő közönség és a nagypénteki borzalom között. Hogy lehet, hogy az éljenző tömeg nemsoká Barabás mellett dönt, és skandálva követeli a kezét mosó Pilátustól; "feszítsd meg"!

A döbbenet pedig az, hogy a szamárháton közlekedő, szelíd istenfiú pontosan tudja, a mosolygó, éljenző sokadalomból a halálát követelő csőcselék közé kerül. És csak annyit mond: "bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekednek..." A virágvasárnap szakrális jelentésén túl Kleist Koolhass Mihálya, na meg Sütő András lócsiszárja is itt él bennem. Hordozom, mint bioszámítógép, az "ingramok" lüktető világában. Ha lehunyom a szemem feldereng egy régi kép, hangok, illatok, zajok, szagok. Feldereng egy régi történet; isten járt, jár közöttünk és hiszem jól van ez így...

- Böjtölsz fiam? – kérdezi édesanyám. Református a szentem, neki a böjt csak afféle katolikus kivagyiság. Nagymamát idézi: „böjtöljenek csak a katolikusok, úgyis sok a bűnök!”

- Böjtölök – mondom szelíden, talán nem is akarja hinni, de az anyai féltés lábra kap benne és mintha csak valami sanyarú istencsapása lenne, saját testével kívánja harítani.

- Na, de figyeljél csak! Főzök én neked egy kis káposztás paszulyt. Sonkát, kolbászt nem küldök hozzá. Eláll jónéhány napig és akkor böjtölhetsz – magyarázza akkurátusan.

Édesanyám így képzeli a hús nélküli életet. Egyszer volt ebből disputája is a némethonba szakadt unokatestvéremmel, aki nem átallott átevickélni a vegetáriánus létbe, mely szerint ha a húslevest csak tésztával és zöldségekkel szolgáljuk fel, akkor bizony az lé elveszíti a megkülönböztető húsos jellegét, ergo vegetáriánusok is gyakran és bátran fogyaszthatják.

- Andikám! Egy szikra hús nincs abba! Kétszer is leszűrtem! – jelentette ki és akkor a vita kérem egyetlen mondattal a múlt ködébe veszett. Mert a forró lé, a zöldség, meg a tészta egyik sem hús. Ugye?

Valamirevaló görögkatolikus egyébként nagyböjt idején nem beszél ételről. Tabu az. Gondolom magamban és átveszem a leckét, mi van, a szeretet oldaláról közelítem meg kérdést, mert jóanyám szeretetnyelve a konyhában rejtezik. Pontosan ott, ahol az évnek ebben a szakaszában már minden a húsvétra készül. Alszik a kamrában a kolbász, a sódar. Pihen a saját maguk késztett savanyú káposzta, de azért édesapám időről-időre megkérdezi, hogy van és olyankor egy adag C-vitaminban és házias ízben gazdag, roppanós káposztával ül le az ebédlőbe, hogy végigolvassa a Kelet-Magyarországot.

Ezt a káposztát használta fel édesanyám a hétvégén, amikor nekiállt a káposztás paszulynak. Állítom, hogy ezt a nyírségi ételt terroir módon csak errefelé keleten lehet tisztességgel elkészíteni. És nem azért, mert ez a vidék különlegesebb volna másoktól, hanem mert édesanyám nyírségi lány, és ő pedig szeretetből főzi ezt az egytálételt.

A babot fényesre áztatja, a füstöltet odateszi főni és megkezdődik az a roppant transzformáció, ami a végén valami csodás ízorgiában csúcsosodik ki.

Nem mondom én, hogy tavaszi, nyári étel lenne. Jajj, dehogy! Felénk az őszi ízek közé sorolandó, hisz akkor fejesedett be a káposzta, álltak soká’ áztatott lábbal a nők, vagy férfiak a kádba és kezdődött el a félnapos procedúra; gyalulás, hámozás, taposás.

De sokat álltam a műanyag hordóban! „A deáknak tiszta a lába!”, és a jéghideg káposztakurgánon emelkedtem apám és nagyapám fölé. És a babérkoszút a tisztesség kedvéért a káposzta kapta.

De mit sem érne a bab, a káposzta, füstölt hús szentháromsága, ha nem lennének a gondosan válogatott fűszerek és a jóféle rántás. Mert az is titok! Milyen a zsír, milyen a liszt, a parika? Vékony lesz-e a lé, vagy túl sűrű? Érzék kell hozzá, ezt a mesterszakácsok tudják legjobban, hogy a pontosan kimért alapanyagok mellé az sem árt, ha szemről ismerjük az arányokat és egy belső hang súgja, ez meg az kell bele, hogy a tökéletest megkísértsük.

Szóval édesapámat szalajtotta anyám, hogy méltóztasson befáradni a szigorú, reformátusan böjti étellel Bátorból Nyíregyházára. Apám púposra rakva a „tupperwarét” mely nagyobb becsülettel bír, mint egy hollóházi, el is indult, de a biztonság és az íze kedvéért hozta a levesben főtt sódart, meg biztos, ami biztos egy kis kolbászt, meg kabátszalonnát, hogy üres kézzel csak nem illik menyet, unokát, fiút látogatni.

Így aztán, amikor a szigori böjti káposztás paszulyt, ami láthatóan mentes volt a húsárutól illett megkóstolni, egy másik műanyagban „betéttel” egészített ki.

- Nem kötelező! – tette hozzá zavarában.

És milyen jó ez a paszulyleves, amikor a tavasz úgy dönt, hogy 10 fokig sem emeledik a hőmérséklet, csapkod és inkább ki sem mozdulnál a négy fal közül. 

Szóval így vagyunk mi itt, erre a Nyírségben a böjttel, étellel, élettel, szeretettel. Meg a káposztás paszullyal.

Valahol az ember lelke szélén az ember megmarad gyermeknek. Aki csak érez, de még nem képes beszélni róla. Talán nem is kell. A szavak még a legjobb író esetében is esetlegesek, ahány olvasó annyi élet szakad ki belőle. Egyébként is hogyan lehet leírni azt, ami fáj, hogyan lehet leírni a szerelmet

Írhatod, hogy a tested remeg, hogy pillangók repkednek benned, hogy űz, hajt a gondolat, repít a vágy, hogy nem is te vagy…

Vagy a fájdalmat is elemezheted, ami hol némává tesz, hol üvölteni késztet.

Édesanyám, amikor elvesztette az anyukáját, a nagymamámat azt mondta: árva lettem…

Mit is jelent árvának lenni?

Nincs ölelés, nincs bújás, nincs magához szorítás, nincs puszi, nincs kedvenc étel, csak mint az árva hidrogénatom lebeg a semmiben…

Aztán vissza a szerelemhez. Találni egy origót, egy totemet, ami előtt nap, mint leborulsz, valaki beférkőzik a fejedbe és szívedbe és félúton megáll, ott ahol tilos lenne, mert se fel, se le, se ide, se oda, áll az áruszállítás, állnak az autók, mert egy bolond sétál az úton és egy margaréta szirmait tépkedve számolgatja: szeret, nem szeret... SZERET!

Valahol a lélek szélén ücsörög egy kisgyerek, lelógatja a lábát a semmibe. Ha valaki látná, rá is kiáltana: le ne ess te pulya! Le ne ess.

Az meg csak mosolyogna, mert tudja, titokban övé az élet, meg a király fele királysága, a királylány kezével együtt…