Hol ér össze a világunk? Vízkeresztkor az ige megmártózik a vízben. Az isten lelke, ami a teremtéskor csupán lebegett a vizek felett, hozzáér a vízhez. Képzeljük el a pillanatot! Ahogy az élettelen vízhez hozzáér a teremtő. Hozzáér az Élet! Képzeljük el a pillanatot, ahogy összeállnak a fehérjeláncok és az élet egyre szövevényesebb, egyre bonyolultabb formák felé indul. Az élet, az örök vibrálás, az örök akarat, az élet maga az igen, a bólintás, a szerelem, a beszéd, az öröm, az élet maga a cselekvés, a munka. Az élet állandóan gyorsul, szédületes sebességgel adja tovább önmagát.

Az Isten lebegő lelke, hozzáér a vizekhez. Belemerül, megmártózik, fürdik, lubickol a vizekben. Az anima és az aqua egyesül. Számomra az első pillanat a lényeg! Vajon, hogyan, milyen formában ért hozzá az Isten a vízhez? Hogyan fürdött meg benne? Hogyan nézett ki biológiailag, kémiailag a pillanat?

Évmilliárdok terméke vagyok. Évmilliárdok sűrű ereje koppintja most a billentyűzetet, a mozgásom a bennem lévő élet koordinálja, a gondolat ereje szüli a sort és kérdez rá; - Hogyan történt, hogyan lettem és mi célból, kedves teremtőm? Van-e értelmem, vagy csak egy zsákutca vagyok?

Vajon akkor keletkezett a zene, amikor a lélek a vízhez ért? Az az apró, alig hallható csilingelés volt a legelső szimfónia?

Kimegyek az ég alá, belőle eső csepeg, hó hullik, fúj a szél. Kimegyek az ég alá, én a saját képére teremtett és felnézek az égre, amikor kinyitom a szám, az eső belecseppen és teremtő és teremtett egyszerre mosolyodik el. Vegytiszta kémia, csak éppen nem tudod megmagyarázni, hogy a hideg, rideg szervetlen miért akar szerves lenni, az egysejtű miért akar több sejtet és a soksejtű miért akar lelket, tudatot, miért akar teremtettből teremtővé válni…

A vízkereszt alázatra tanít. A vízkereszt nedvesen kedves ünnep. Minden vizek ura, minden vizek teremtője érkezik meg hozzánk. Jön Jónás a cettel, Péter és András, a halászok, jönnek hajóskapitányok, esőért fohászkodók, jönnek a halak, a rákok, jönnek a cápák, tengeri uborkák és csillagok, jön a hínár, eljön hozzánk a víz, kimásznak a halak hallgatni az igét, ami testté lett, ami megfürdött, amit a víz megszentelt.

Bolondság. Az önkéntelenség méla csendje ölel körbe. Mi történne, ha kivonna magából a világ? Semmi. Minden egy. Minden egyre megy. Minden megindul, moccan, nekifeszül és elindul a vizek felé. A szent vizek felé. Gyertyámat most a vízbe mártom… Vízből építek egyházat, vízre viszem a hitem, ringatom, csónakban, fehér vitorlák alatt. Kivárom a vízözön végét és száraz lábbal járok az úr nyomában a szürke víz felett.

Mert hiszek!