Olyan csodákra leltem a nyíregyházi Váci Mihály Kulturális Központban, hogy ebben a furcsa szeles, bolond januárban tavaszi installációt sikerült a lelkemben felállítani. Igen! valódi, színtiszta tavaszt. Friss gondolatokat, lüketető életérzést. Madarassy György, Pál Gyula és Székhelyi Edith segített benne. Egy alig hirdetett, egy talán, sebtében összeállított kiállítás ragadott magával, amit jó szívvel ajánlok, és amelyből három képet haza is „loptam”…

Életem csendélete

Képzeljünk el egy szobát. Nem túl nagyot. Félhomályban. Középen egy négyzet alakú asztal, előtte szék. Talán étkező. Vagy a kis lakások olyan mindenes asztala. Ha kell esznek rajta, ha kell dolgoznak, ha kell búsulnak mellette. Vagy vigadnak, de inkább búsulnak. A szék furcsa, lehet egy kényelmes teraszos, „műrattan” fotel, de lehet egy puha karosszék is. Vagy olyan szék, ami a hangulatodtól változik hol puhává, hol keménnyé. Egyébként a karosszék lényege az ölelés lenne. A karosszék félúton van az ágy felé. Édesapám, nagymamám éppen ezért el is aludt benne. A szék mellett balra egy fotó?, egy festmény? Rajta férfi portréja. De lehet apró ablak is, amin valaki bekukkant. Ez talán kevésbé. Kék óra. Szürkület. A plafonról mélyen belóg egy lámpa, az egy sárga folton megvilágítja az asztalt. Az asztalon egy képtelenül karcsú pohárban vörösbor. Az asztal sárga fényei, pedig furcsa módon egy pár halban csorognak le az asztal lapjáról. Dali most ugrik fel, jön közelebb és bámulja. Én pedig meghatódom, mert Székhelyi Edit ars poeticáját látom ebben az alkotásban. Mert ebben a csöndes magányba csomagolt képen meglátok mindent, ami fontos Editnek. Meglátom a keresztény alapállását. A fotelben ő maga ül. A borban és a halban állandó vendég nála a Krisztus. A két halban a páros lét szimbólumát fedezem fel. Ő is a párja is istenhívő. Így sejtem, hogy a karosszék melletti képen Géza lehet. Egyetlen pohár bor. Nem, nem azért egyetlen, mert Edit a belső, személyes világában magányos lenne, egyedül lenne, hanem azért, mert ez a vörösbor, a fénnyel együtt maga a fiúisten. Akinek a fénye képes beragyogni a világát, a világot, és akinek a fényéből a halak táplálkoznak. Micsoda kép! - lelkendezek magamban. Micsoda metafora, micsoda szimbólumok sora. Micsoda csendélet, a csendben kiáltó tartalommal! És de elfogadnám! Pedig a fényt ott fenyegeti a sötétség, a pohár túlontúl karcsú, törékeny a borral együtt. Vagy nem is bor az, hanem egy szál rózsa? És nincs rózsa, töviskoszorú nélkül? A halak az asztalon pedig nem tudhatom meddig bírják víz nélkül… Mégis lelkendezem, mert ez az én modern oltárképem! Ez lenne az én hitem festménye, találkozásom a Krisztussal.

A hal az örök élet jelképe, akkor a páros hal, a le nem győzhető, halálon is túlmutató szereteté, szerelemé. Jézus hallal fizet, Jézus „öt” hallal vendégeli meg az éhes „népet”. Jézus borral ajándékoz a kánai menyegzőn, majd azt mondja: ez az én vérem… Állok a festmény előtt és mosolygom, csendélet soha ennyire nem esett jól… Köszönöm Székhelyi Edithnek!

Pál Gyula nem terem...

Vagy nem csak terem. Pál Gyula fogalom. Már ha valaki tudja, hogy miért is lett belőle „terem”. Ha nem tudja, akkor most nézzen meg két képet! Nézze meg az „átjárót”! Lásson túl a sajátos geometriai formákon! Lássa meg a jobbról „szűken” érkező két öregasszonyt! Lássa meg, ahogy lépdelnek az átjáró felé! Nem haza mennek. Vagyis, nagyon is "haza". Nincs már sok az átjáróig. A házak között szűk a rés és hideg, rideg, sötét. De ketten el fognak férni. Simán. Mindketten át tudnak majd menni rajta. Az átjárón túl pedig egy másik világ vár rájuk. A kép sötét tónusú. Van itt fekete háztető, meg "házfalakról csorgó vöröslő fájdalom". A vég soha nem derűs, a vég mindig szürke, fekete és „tebenned bíztunk eleitől fogva…”. Pál Gyula tanár úr festménye klasszikus darab. Sajátos, egyedi világa, atmoszférája magához láncolja a nézőt, a befogadót. Egy letűnt kor kimerevített pillanatképe, de témaválasztása miatt túlmutat a perc divatján, az idő változékonyságán. A két, fejkendős öregasszony, két nagymama, a mi nagymamáink. És tudjuk, egyszer mi is elindulunk az „átjáró felé”.

Tokaj szerelmese

Madarassy Gyuri igazai hetvenkedő művész. Na nem katona! Bár az is milyen jó darab! Főként ha Taub rendezte, és Gáspár meg Eperjes remekel benne! De vissza Gyurihoz! A művész úr úgy hetvenkedik, hogy azt meg kell süvegelni és jobb esetben még tán meg is kell irigyelni. Hogy hetven felett is több tucatszor járja meg bringával a Nyíregyháza-Tokaj, Tokaj-Nyíregyháza távot. Idén már 74 lesz Gyuri - ha jól számolom -, és már idén is posztolt egyet, hogy ő ebben a januári tavaszban bevállalt egy sima harmincast. Kerekezve.

Szóval Madarassy meg Tokaj nagy barátok. Gyurinak Tokaj mindig zöld, mindig maga a lüktető, vibráló természet. És mindig feladat is. Mert el kell menni és látni kell, hogy a zöld munkát ad, majd szőlőt és végül bort. Az ember itt apró, hangya. Mögötte a hegy szelíd háta. Inkább egy darabja, a  Finánc-domb, mint maga a Kopasz. A sok-sok zöldben felfedezhető egy puttonyos ember, meg egy páros, aki éppen húz egy nagyot a présen. Nektár csepeg, előbújik a must, hogy aztán ebből jusson az ünnepi asztalokra, meg a misékre is. Jobb oldalon egy fehér ló. Mesevilág. Fehérlófia. Madarassy György önvallomása; én vagyok fehérlófia. Én vagyok, aki drótszamáron is lovas vagyok. Önfeledt, szabadmellű örömökké válik a munka, a „borcsinálás”. Az ember itt hasonlatos lesz az Istenhez. És lát az Úr, hogy ez jó… Mármint a tokaji bor (is)…

Az egész kép zöld. Gyurinak az őszi szüret is inkább zöld, mint sárga. Mert a zöld a természet maga. Még halvány rózsaszín pointilista cseppek is a tavaszt sugallják. És így van ez jól, Madarassynak az ősz is tavasz, mert borban az igazság, mert most indul majd útjának a feltámadást jelképező bor alapanyaga. Tetszik érteni? Gyuri az őszből tavaszt csinál. Mert ez az ősz, amikor majd forr a bor, amikor majd lesz újbor, amikor a furmint csillog majd a pohárban és a tokaji szüret egyébként is korán kezdődik. Megesik, hogy még zöld a táj, még mérgesen zöld, ez még nem a jégbor, a kései szüretek hangulata, hanem a friss, ropogós, reduktív újboroké. Madarassy hetven felett is friss, ropogós, üde és jókedélyű akár egy baráti borvacsora, vagy a szerelmeddel elköltött vacsora boros lecsengésű csókjai…

Ej, de jó kalandozni Nyíregyházán. De jó felfedezni a kincseinket. A Váci Mihály Kulturális Központ földszintjén, Te is megteheted, Ön is megteheti!