"Ducunt fata volentem, nolentem trahunt!"

(Seneca)

Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják… A végzeteknek üzenem, naiv hülyegyerek vagyok! A végzeteknek üzenem, hogy én komolyan hiszem, hogy Jézus feltámadt. A végzeteknek üzenem, hogy én komolyan hiszek a szerelemben. Az egyetlenben, az igazban, hogy minden zsáknak van foltja. Elhiszem, hogy az ember több attól, hogy jóllakjék. Hiszem, hogy boldogok a lelki szegények. Hiszem, hogy a végén csont nélkül engednek be a mennyeknek országába.

És most állok, mint a Bálám szamara. Állok és azon gondolkodom, hányszor tagadtam meg magam, hányszor gazsuláltam, hittem majmoknak, beképzelt ficsúroknak, akik semmivel sem érnek többet, mint az érett trágya... akik kihasználtak, akik ordas nagy eszmék (szép, új világok) mögé bújva, csak megvezettek, elhitettek, akiktől még azt is bevettem, kanyar nélkül, hogy mindez értem, értünk történik.

És újra és újra csak Bandi bátyám kacsint rám. Ül szépasszonyok koszorújában és kacag. Kikacag. Ignotus-szal együtt csak kacag rajtam. A Nyírség Maugliján. Hát mit tehetek róla, ha farkas csecsén nevelkedtem, ha mézet akácvirágból pergettem, ha csak a szőke Tiszába fürödtem és mit tehetek ha csak egyet, és azt is csak „heában” szerettem.

Állok, most elárvultan. Állok. Egyszerre vagyok Vladimir, Estragon, Pozzo és Lucky. Egyszerre vagyok, aki hisz és aki már soha. Egyszerre vagyok aki belép, és aki ki. Vagyok szobor és aki ledönti, vagyok puskájából virágszirmokat puffogtató nagy vadász és csalódott, felsült indián.

Nem is tudom, hogy mi történt velem,

Hát sokat érne itt a győzelem?

S én száz arcban is kínáltam magam,

Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

 

Ügyes kellner-had famulusa tán?

Éhes szemben vörös, vadító posztó?

Legyek neves hős kis kenyércsatán?

Fussak kegyért én, született kegyosztó?

Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,

Úri dölyffel megállni, mosolyogni,

Míg tovább táncol kacsintva, híva

A Siker, ez a nagy hisztérika.

Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.

Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.