- A tahógráf…
Most lesz két hete, hogy az egyik facebook csoportban óvatlanul megosztottam egy fotót. Egy, a Bujtos zöldjén tilosban parkoló kamiont fotóztam le, sofőr nélkül, este hét körül. A Belső körúton, a belváros felőli részen (a tó oldalában) tilos megállni, sőt egy szép KRESZ tábla azt is mutatja, hogy tehergépjárművel csak és kizárólag célforgalom esetén lehet behajtani. A Bujtost tavaly tette rendbe a város. Tudom, én vagyok a vénember; rigolyás, zsémbes, de valahogy a magaménak érzem. Szedem mások után a mocskot, telefonálgatok a NYÍRVV-nek, a városgondokkal tavaly még rongálók nyomában is jártunk… A kamion átkozottul nem illett a képbe és feltettem a kérdést, vajon melyik táblát nem értette a sofőr. Azt nem sejtettem, hogy ez a facebook csoport főként teherfuvarozókból áll, akik itt anyázzák telibe a nekik nem tetsző módon vezető, viselkedő szerencsétleneket…
Ilyen az, amikor valaki balgán kinyitja Pandóra szelencéjét… A legfinomabb hozzászólás úgy kezdődött, hogy nincs életem, aztán egészen addig jutottunk, hogy csuklásra kényszerítették szegény édesanyámat, végül pedig valószínűleg a kamion sofőrje oktatott ki privátban, hogy annyi eszem sincs, hogy legalább utánanézzek, hogyan működik a „tahógráf”… Szóval ment a kioktatás, hogy elkötelezett újságíróként kivel, mivel foglalkozzak, mennyit érek és hova húzzam, dugjam, verjem...
Látva, hogy nincs kivel beszélni és a kommunikáció átmegy személyeskedésbe, hát töröltem a posztot. No akkor pedig a zárt csoport adminja, aki szintén szállítmányozásban érdekelt, egy screenshottal ajándékozta meg a feldühödött népet; „mehet tovább a buli” jeligével. Egy ideig nézegettem, hogy kik is szólogatnak be a leginkább, kicsit megnyugtatott, hogy a többségük arctalan, fake-facebook profillal rendelkező, arcát, kilétét, személyiségét nem vállaló véleményvezér-akarnok, akikről csak a régi mondás jutott eszembe; ne vitatkozz hülyékkel…
A harag és a gőg lováról leszállva persze azon gondolkodtam, hogy ha úgy írom meg ezt a posztot, hogy szóljon már valaki ennek az árvacsalán sofőrnek, hogy itt megbüntetik a közteresek, meg a perzekútorok, meg a mindenki, akkor talán hatásosabb lett volna a belépőm… Ám a lényegen nem változtat; a Bujtos zöldje nem parkoló. A tachográf működéséről pedig nem nekem kellene órákat vennem…
- Ostobamadár…
A nagy esőzések utáni este hívtam a katasztrófavédelmet, hogy legyenek szívesek elárulni, hol kell szivattyúzni. Az ügyeletes tiszt csak annyit mondott; Borbánya, Kistelekiszőlő… Kínomban segítséget kértem a face népétől… hátha… Erre egy szintén arctalan hozzászóló megmagyarázta, már másnap, hogy ott szivattyúztak, ahol víz volt és hogy ostoba vagyok…
- Konklúzió
Bendek Tibor özvegye, Epres Panni egy beszélgetős műsorban elárulta, hogy kommunikáció és médiatudományokból szerzett diplomát és egy ideig műsort is vezetett. Aztán abbahagyta. Kérdezték; miért? Azt mondta, hogy veszélyes újságírónak lenni, ugyanis az aki arcát adja a véleményének, az veszélybe kerül. Mert a közismertségnek, az ismertségnek számtalan árnyoldala létezik.
Nem mondta ki. Talán nem is ezt gondolta, de én úgy vélem, hogy a "szakmát" egyre inkább lenézik, megvetik. Mindenkiről azt gondolják, hogy vehető, megvehető, hogy hatalmasoknak szolgál, hogy a digitális tollforgató is csak bikacsök, amivel ütni lehet. A közvélemény szerint, az újságíró bértollnok, csinovnyik, lakáj és talpnyaló… Na meg buta, ostoba, balga, tahó...
Ahogy minden szakmában, biztosan ilyen is van köztünk. Sőt azzal is egyet kell érteni, hogy mindig, mindenütt lesznek olyanok, akik az anyjukat is, akiknek az egy tál lencse többet ér a becsületüknél. Sőt azt is hozzá kell tenni, hogy az ember számtalan alkalommal döbben rá, hogy milyen apró porszem a gépezetben és a sok-sok meghasonlott éjszaka után simán lesz opportunista, mondván a megélhetés, az élni akarás erősebb, mint az elvek, meg a drágalátos ideológiák… Meg ugye itt van nekünk az Antall József örökbecsűje; a „tetszettek volna forradalmat” csinálni keserű szájízű üzenete…
Az én gurum, Márföldi István azt mondta a kétezres évek elején, hogy gyerekek el kell fogadni, a demokráciában a többség szavazata érvényesül és az istenadta nép ha megválaszt egy kurzust, akkor az nép akarata és punktum Lehet ezzel vitatkozni, meg gyártani a nagy filozófiákat, csak éppen az arányérzékem súg, nem érdemes.
És most nehogy azt higgye valaki, hogy magyarázom a bizonyítványom. Értem én a népet is. Ők úgy vannak vele, hogy a tollforgatónak, őket kell szolgálni, az ő hangjukat kell felerősíteni. Csak éppen az a kérdés, hogy lehet-e 10 millió, különböző kultúrából, meggyőződésből, érzelmi és intelligenciaszinten élő, érkező ember hangját egyszerre felerősíteni? Vagy az újságírónak kötelező-e mindig ellenzéki szerepben tetszelegni, gáncsnélküli lovagként, Avengers-igazságosztó szerepben tündökölni? Kötelező-e elnézni a kisember szabály- és törvényszegéseit, mondván fejétől bűzlik a hal, a nagyok is ezt csinálják, ne legyek pöcs. Tény az is, hogy aki egy csatornán feltűnik, annak vállalnia kell a kockázatot, hogy összemossák azzal az ideológiával, amit a csatorna sugároz...
Tök mindegy mit gondol, mit érez, vagy éppen hol van munkaszerződése… És vonogathatja vállát, hogy én csak egy vidéki tudósító vagyok, nem médiakatona.
Akkor meg aztán végképp veszélybe kerül egy újságíró, ha karakteres, határozott véleménye van a körötte lévő világról…
De azért tessék most az újságírók vert hadán végignézni... A politika igyekszik kilóra megvenni őket, a nép, az istenadta nép pedig éppen háromszor veri le rajtuk, hogy nem őket szolgálják. Ha van rajta sapka azét, ha nincs azért kap. Tessék megnézni, hogy felülről tiporják, alulról köpködik, szép kis sajtóprés ez. Az újságíró meg közben szeretne élni, leírni a véleményét, feltárni, megvilágítani, megmagyarázni... Csak éppen Szküllák és Kharübdiszek között evickél. Vív a fake-news a közösségi médiából áradó hazugságcunami ellen, szolgál és szolgáltat, hogy meg tudjon maradni, hogy kapjon levegőt, lehetőséget. De ettől szép pálya ez! Hogy is mondta Ady; Bár zord a harc, megéri a világ,/Ha az ember az marad, ami volt:/ Nemes, küzdő, szabadlelkű diák...
4. Mellékzönge...
Aki kételkedőknek, a lefitymálóknak, közösségi-arctalanoknak szívesen megmutatom én a bizonyítványom. 12 éve írom. Ez a blogom. A személyes naplóm. Ha valaki veszi a fáradtságot és végigolvassa, akkor talán egy kis ideig jár az én mokaszinomban. Mert az indiánok szerint csak azt ítélhetjük meg, akinek jártunk a mokaszinjában...
Akkor talán körvonalazódik számára egy vidéki értelmiségi, akinek piros, fehér, zöld a szíve, népben, nemzetben gondolkodik, aki nyírbátori-nyíregyházi, aki néha forrófejű, néha nagyon szerelmes, de leginkább az igazságot keresi, csak éppen nem találja…
Talán ostoba, talán nincs élete, talán lenézhető, megvethető, talán tollnok, talán butuska, de szeret tanulni, nehezen, de beismeri, ha hibázott, tud elnézést kérni és a maga módján mindig az elesettek érdekében lép fel…
„Íme én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Máté 10:16.)
