Két érzést senkinek sem kívánok. Az egyik a kínzó tehetségtelenség és tehetetlenség, a fulladozó provincialitás érzése: valami kezelhetetlen furunkulus a lélek felszínén. A másik a meg nem értettség, a fel nem fedezettség: az ego fuldoklása a szellemi magány óceánjában.
Na ez így nevetséges. Teátrális. Sületlen. Gyerekes. Vagy nagyon is kézzelfogható? Érthető? A tisztelt olvasó, most majd vagy sajnál, vagy lesajnál. Az olvasók egyik csoportja, mondjuk úgy az "edzők", most előveszik az ostorukat és hetykén azt ordítják: citius, altius, fortius!!! A másik csoport pedig összesúg a szerencsétlen háta mögött: úgy kell neked arcocska!
Édesanyám kissé szánakozóan, de valahol nagyon is együttérzően, mert ugye mégiscsak a fia lennék, azt találta mondani (barátokkal való egyeztetés után)*: azt hittük fiam, hogy ezzel a nagy eszeddel többre viszed 35 éves korodra...
Az ember sokáig hiszi az élete egy sűrű erdőbe vezeti, egy olyan esőerdőbe, ahol választ kap az összes fontos és nagy kérdésére, majd bölcsen távozik és a bölcsességét aztán képes pénzre, nem is akármilyen, hanem nagy pénzre váltani!
Iancu Laura, csángó költőnő egy televíziós beszélgetés során azt válaszolta nekem arra a kérdésemre, hogy büszkék-e a szerettei, ismerősei a falujában a költeményeire, büszkék-e, hogy a vérük végül is "hírvivő" lett, egy valódi messenger, egy szavakban forgó nagykövet...
Laura meglepett a gyors és kiábrándító válasszal; nem. Nem, mert ők akkor hiszik el, hogy a jósorsa révbe vitte, ha Mercédesszel, talpig aranyban és gyermekek hadával érkezik haza, a Kárpátokon túlra. A csomagtartó legyen megpakolva ajándékkal, az sem baj, ha picit fennhordja majd az orrát, mert ez is a teátrális siker alkatrésze...
Azt hittük fiam... Az illúziókat zsírpárnákra cseréltem. Az agárkölyökről kiderült, hogy igazából csak egy kényelemszerető, lusta és öregedő Basset Hound.
Azt hittem édesanyám, ha olyan kifinomult leszek, mint Agent Cooper, ha nem iszok büdös házipálinkát, csak öregedő konyakot, ha meg tudom különböztetni a Wellington bélszínt a Newburg módra készített homártól, ha legalább kétféleképpen tudok nyakkendőt kötni, ha már az órám nem is de a hitelem svájci, akkor már vagyok valaki... Amikor németül idézem Goethe-ét, angolul Shakespear-t, akkor egyszer csak felfigyel rám valaki ebben az elátkozott világban és azt súgja: na tudok én magának valamit, ami nem mellékesen jól hoz a konyhára és izgalmas, érdekes is egy bolygó hollandinak!
Gottfried Keller egyik szarkasztikus novellájában (Der Schmied seines Glückes) a főhős úgy keríti hatalmába a jószerencsét, hogy megváltoztatja a nevét. Ma azt mondanánk, sokat mondogatta, hitt benne, bevonzotta. Bevonzotta, mint Coleho az Alkimista negédes ízével az ezotériára is fogékony eltévelyedett olvasókat. Sajnálom, nekem még mindig Thomas Mann a legfontosabb morális és életvezetési tanácsadóm. A személyi trénerem.
A sikerről pedig csak azt tudnám mondani, hogy talán 10-12 éves koromig nem tudtam másképp elaludni, csak ha jóanyám a közelemben volt. Féltem, rettegtem, ha egyedül kellett aludnom pedig egy egészen szuper gyerekszobával ajándékoztak meg, sok játékkal, mindig kellemes ággyal, déli fekvéssel. Még óvodás lehettem, amikor édesapám még egy szuper polcot is kreált, hogy az összes játékom, kocsik, mozgathatós katonák (playmobil), elkészített LEGO csodák, vonatok és mozdonyok és miegyebek ráférjenek. Nappal imádtam itt játszani, de ahogy leszállt az éj, rettegés lett minden perc. Emlékszem már nagyobbacska lehettem, amikor éppen a habzsolt VHS-horrorfilmektől, rémregényektől féltem. UFO-tól, furcsa lényektől, szellemektől. Ha lehunyom a szemem most is látom a cidriző kisembert, aki rémülten bújik a takaró alá és hallgatja, ahogy nagyokat koppan az apró szíve.
Életem legnagyobb dicsősége, hogy legyőztem a félelmem. Anya, már nem félek! Tudok, bár nem szeretek most sem egyedül aludni. Nem félek földön kívüli lényektől, alienektől, nem félek halottaktól és embertől sem. Legfeljebb a végtől cidrizek. Az elmúlás végérvényes, öröké tartó mivoltától. Na üss a szádra te görög-katolikus!!! Üss a szádra és higgy! Higgy, mert nincs egyebed. Mert nincs jobb a málhazsákodban. Még a szívverésem sem hallom mostanában...
Ülök az egyre falánkabb télben. A kazán most kapcsolt be. A radiátor forró. A szavak lassan elfogynak. A panaszt kiénekli a fáradság a számból. A szív nyugszik. Attila remélem ma is írt valamit az égi parancsnoknak, Steve Jobs pedig már odafent kreált hófehér tabletet, az angyalok legnagyobb örömére. De legjobban abban reménykedem, hogy a két nagyapám nem maradt bor nélkül, ma sem...
Törötten, csorbán, illúziók nélkül indulok az álmok felé és észről, szívről, bátorságról és Ózról álmodom. Remélem hosszú álom érkezik...
* még kínosabb... (a szerkesztő megjegyzése)
