Ki sem mondani a szavakat, nyelvek mint kígyók,

Hol kergetőznek, hol otrombán perelnek;

Szeretni egymást, mint rátarti istenek,

Vagy állatok, kiket kifőzött ösztönök vezetnek...

Foltot nevettél a szívemre, mint árnyékban

Fogant gyermek, bogárlábakon kitinsarkantyút penget...

Túl mélyen szántja a lelked, karcol, hasít, fáj,

Mint fekete álomban, fenyegető tüskekórók...

Csendben távoztál, egy bakónak adtad a kilincset.

A legvégén mégis is kívánhatok egyet!