Nem kell hosszan írni róluk. Nem kell bemutatni őket. Nem kell hirdetni, élnek és rombolnak. Nem kell, hogy tudják imádkozom értük és leginkább félek tőlük. Nem kell, hogy érezzék, milyen mély kútba képesek dobni, hol se nap, se nyár, se lányok kacagása. Popper súg a fülembe: amiről azt hisszük apokalipszis, az csak bárgyúság, blöff és önfélemlítés.

Ehelyett, mint egy süket és vak prédikátor, megragadva az isten kezét, arról kellene halk verseket írni: nincs minden veszve! Az úton visszafelé is lehet menni. A keresztúton a bal után, jobbra is lehet (meg)térni. Mi kell még, hogy tudd: képes vagy rá?  Ki kell még, hogy hidd, jobb lesz?

Valaki figyeli a lépteim. tudom, érzem. Valaki, kopogni készül. Piknikkosarat hoz. Szeret és egyszerűen itt akar maradni.

Valaki most jött, azt mondja itt minden poros és nincs benne semmi lüktetés. Figyelj jobban! Kérlek, figyelj jobban!

A nyelvem rózsakert, dús szirmú szavak nőnek rajta, veszélyes tövisek mellett Mondom, vagy csókolj első vérig, vagy felejts el!

Képes vagyok birkát nevelni Neked Kamcsatkán, marhát az argentin pampákon és építek hódvárat Montreal mellett! De a legszebbel, a legédesebbel, az én aranyammal, akácmézzel, gyöngyharmattal és bársonyos meggyel csak itt a Nyírségben tudlak beborítani... Hisz a Duna és Tisza is lehet Édeni folyó, az itt termett alma is megakadhat a bűnös gigámon...

Mondom maradj! Kérlek...