Popper Péter egyik, utolsó interjújában egyszerűen striciknek nevezte azokat az autósokat (embereket, állatokat?), akik a jogtalan előnyszerzésből sport űznek. A tanár úr sokszor, sokat beszélt arról, hogy az apokaliptikus világkép, minden kor(szak), minden nemzedék sajátja és egyszerűen imádjuk a válságok szemüvegén keresztül látni az életünket.  Popper Péter arról is beszélt, a válság még inkább összezavarja a III. Köztársaság bimbózó demokráciáját. (Nem tetszik, ahogy írok és fogalmazok, de talán érti, aki érteni kívánja.) Szóval az öreg elmesélte, hogy fiatalokat egy kísérlet során, zárt, szigorú, totalitárius, antidemokratikus szemléletű közegben neveltek, majd máról-holnapra szabadjára engedték őket. Bármit megtehettek, nem volt már zord hatalom felettük. És ekkor a fiatalok megbolondultak. Mivel a korábbi, megszokott, kikényszerített szabályrendszer érvénytelenné vált, most nem tudtak mivel azonosulni, nem tudtak mi ellen lázadni. Iszonyú hosszú időbe telt, míg új, betartható és kikényszeríthető játékszabályokat alkottak.

Popper Péter azt mondja, így van ez a társadalommal is. Húsz év nem volt még elegendő, hogy nemet mondjunk a korrupcióra, a mindkét oldalra jellemző hazudozásra, demagógiára, populizmusra. Nem volt elegendő ahhoz, hogy kiutasítsuk az ordas eszméket, hogy helyén kezeljük a kisebbségeket. Hogy ne zsidózzunk, cigányozzunk, de ne féljünk kimondani, ez Magyarország és többségében magyarok, magyarul beszélő, gondolkodó állampolgárok lakják!

A jól működő demokrácia ott kezdődik, hogy nem hágjuk át a szabályokat. Bármilyen nehezünkre esik, betartjuk még a KRESZ szabályokat, is odafigyelünk a másikra, karitatívak vagyunk, tehetségünktől függően segítünk másokon. Aki autóval közlekedik, tiszteletben tartja a gyalogost, biciklist. Az újgazdag nem nézi le a tisztes megélhetésért dolgozó polgárt, a polgár a segélyért fáradozó közmunkást, a közmunkás a KGST piac mögött, fóliasátorban remegő román cigányt, ukrán árust…  

Kell, hogy magunkénak érezzük a világ hozzánk legközelebb eső darabját, kell, hogy itthon legyünk benne, ahol nem dobáljuk el a szemetet, ahol azért veszünk, villamosjegyet, mert tudjuk ez a pénz is hiányozna a közös kasszából.

Nem vagyok naiv, nem vagyok az illúziók rabja. Csak reménykedem. Hiszem, hogy a szemléletváltás egyszerű dolgoknál kezdődik. Tegyük fel ott, hogy Nyírbátorban a József Attila utcai óvodából hazafelé bandukoló anya és gyermeke nem dobja el a májkrémes kenyeret a legelső árokba. Hogy a 30-as táblánál a nyíregyházi Belső körúton nem 70-el közlekednek az autósok, hogy a kamionos nem csapja be vízzel az Erdő soron közlekedő gyalogosokat.

Vagy éppen azt, hogy a T. Ház képviselő valóban államférfiként és nőként viselkednek és példát mutatnak számunkra.

Utálom ebben az országban a kasztok felsőbbrendűségét. Utálom, hogy az orvos élet és halál urának hiszi magát, és a feneketlen köpenyzsebekbe pedig belefér az éves GDP. Utálom, hogy az ügyvédek, törvényhozók isteneknek érzik magukat és a maguk alkotta gyermeteg játékszabályok keretei között, éjjel- nappal cheatelnek. Utálom, hogy nálunk minden meg- és kijátszható. Utálom, hogy a lányok számára, csak a pénz, az autó, buli, utazás, némi könnyű drogok jelentik a non plus ultrát. Utálom, hogy már értelmiségi körökben sem lehet, zenéről, könyvekről és mesékről beszélgetni. Akinek nem inge nem veszi magára, meg tisztelet  a kivételnek. Nagy közröhejről beszéltem, nem az egyediről…

És imádom, hogy olyan emberek vesznek körül, akiket szeretek, akik olyan kommenteket írnak nekem, mint Baraonda. Akik úgy fogadnak el, mint Heléna vagy Luxi! Akik olyan szeretettel olvasnak engem, mint az én Szaffim, Torontóban. Mert olyan barátaim vannak, akik bármikor meghallgatnak, és akiket bármikor meghallgatok…

In memoriam Popper Péter. Így kezdtem ezt a szösszenetet és Tanár Úr biztosan értené, miről papolok én itt, jó két flekk hosszan…

Egyébként lehet pennával demokráciát építeni???