Néha az egész nem több mint egy film noir. Kényelmetlen, öltönyfekete. Feszengve várjuk a végét, mert önkéntelenül is nyitogatja az ereink, a vér pedig csúnya foltot hagy. Értelmiségi egyébként is gyógyszerrel vet véget az életének. Álmodd magad odaátra…

Hapax legomenon, talán ennyi lehetsz az őszinte(?) szerelem ajkán, csak ennyi lehetsz ebben a béna mesében. Hidd, hogy belőled csak egyetlen létezik. Hidd, hogy megismételhetetlen vagy, nem újrahasznosított szemét. Hidd, hogy a benned lévő hidrogének, még soha semmilyen élőlényben sem rezegtek. Hidd, hogy minden porcikád por és hamu, nem pedig kurvák, latrok öröksége.

Láttam embereket, akik büszkén emelték orrukat, arcukat az ég felé, miközben a szürke tömegben, a vágyra, jólétre, pénzre éhes tekintetük semmiben sem különbözött a többi magát embernek hazudó állatétól. Laposkúszás az életük és sekélyesek a vágyaik. Nem olvasnak, és soha nem éltek át katarzist, megragadtak az egyszerűbb, megjátszott orgazmusnál. 

Nekem a péntek, szombat esték imapercek, amikor a Jordán cseppjei gyöngyöznek a homlokomon. Persze nem hiszem, hogy tökéletesebb lennék a többiektől és a lemondásom is csak fogcsikorgatva születik. Nem hiszem, hogy jobb, több lennék, de mégis valami belülről feszülő isteni kelés nem hagy nyugodni. Nem hagy félrelőni.

Van ember 20 éven felül, aki nem csalt még soha, aki nem hazudott még soha? Aki nem szeretett soha? Akit még nem szerettek, pedig megérdemelné? Van még valami oridzsinál, ropogósra csomagolt, nulla kilométeres, pult alatt tartott emberáru? Van még valaki, aki egyáltalán érti a sorok között lakó férfit? Ezt a magára hagyott kötéltáncost? Van valaki, aki képes dekódolni ezt a fájdalomtól fölényes, a gúny határáig jutó világképet?

Milyen abszurd, édes éjjeleken újrakaparni a soha be nem hegedő sebeink. Közben bele akarok harapni az életbe, rágni a még ép fogaimmal.

Ordítani, hogy isten éltessen Fisli Gyula! Gyulám, amikor az orrom alá dörgölted, hogy annyi év választ el az érettségitől, mint az 50. születésnapunktól, akkor menekülni szerettem volna. Ki a sötétlő erdőből, elhagyni testet, éveket és meg nem élt álmokat. Gyulám, újra mélyre szeretnék merülni, mélyre a Sóstói fák éjszakáiban. Kirágni magam a zsákból, mint Monte Christo. Kifröccsenni, mint a pattanás tartalma… Visszasírni még ezer éjszakán azt a sosemvolt, azt a Pygmalion lányt...

Ülünk a nap alatt, csecsszopók, teenager liebe, halálos tavaszok, aztán egyszer csak furcsa kapukon át terelnek bennünket. Konvenciók, átkozottul csörgő biológiai órák. Hajtanak bennünket a vágóhíd felé. És nem azzal, akivel szeretnék, és nem ott, ahol szeretnék. Belöknek az ajtón és máris mondani kell a verset.

Átkozott törvények, átkozott béklyók. Táncolj az utcán Gyulám! Táncolj és ordítsd:

 Befonnak egyszer téged is

valami pompás koszorúba

idegen lesz majd és hideg

minden akár e bécsi utca

elgurulsz mint egy villamos

utánad felgörbül a vágány

 

kutyatej páfrány

tör át a járdán

 

kit érdekel hogy erre jártál