Mint egy darab kavics, egy szerencsétlen kődarab zuhanok. És ennyi az élet: átzuhanunk ezen a felemás naprendszeren. Átzuhanunk és közben ha szerencsénk van megpillanthatjuk a napot, talán még élvezzük is… Nevetséges ez a mono- és melodráma. Nevetséges, mert ebbe a kútba én magam ugrottam. Ebbe a kútba én vetettem magam. Most pedig nézhetem a mélyből, a hideg vízből, áthajol-e valami jótét lélek a kút káváján. Ráadásul aranyhajú angyalt várok, egy gyöngéd, mosolygós angyalt, aki nem akar megváltoztatni, aki tudja, a magányos farkast nem is lehet. Csak idei-óráig viselem el a törődést és a simogatást. Még ember nem volt, akit akkor és ott, abban a minutában mindörökké kívántam magamba szívni és magamhoz láncolni. Bár utólag mindig okosabb vagyok. Rühes, tetves, gubancos bundájú, tohonya csikasz ez vagyok most, a Holdra nézek és vonítok.   

Soha ilyen közel nem éreztem magam Jézushoz, mint a mai nagypénteken. Valahogy a fények is segítettek, a felhők sűrű könnyei, a záporeső. A felázott tavaszi föld szaga, szomorúfűzek a Bujtosi partján és a közönyös suhanó, pöfögő autók, keserű arcú emberek, mandulamag-mosolyok.

Ez itt a Getsemáne kert, ez itt az Én-Golgota, ez itt az én-kereszt. Latrok latra, éhesen, böjti gyomor és zuhanó vércukorszint. A magyarázat egyszerű kémia. De, ahogy a szerelem sem lehet egyszerű molekulaiskola, úgy az én hitem, az én megváltásom, az örök kereszt, nagypéntek sem vethető papírra.

Sóhajnak beillő szózat: túlélsz pöcök…  

És mindezen túl a társas poklok bugyrai. Kit szeretsz? Kit szeretek? Titok… A szívemben ott van Jézus mutatóujja, de a lelkem parlagfű mező… A lelkem kupleráj, piros lámpával, kéjhölgyekkel és nyomdafestéket nem tűrő orgazmus melódiával. A fejem a mennyországban, de az altestem nem engedhetik be oda. A lányok angyalok, nekik a mosdó csak szépítkezésre szolgál. Sokáig hittem, hogy náluk minden másképp van összerakva. Aztán csalódtam, mert gonoszságban, simanyelvűségben, kettős játékokban, könyörtelenségben, kegyetlenségben senki nem tudja felülmúlni a nőket. A nők fúriák, démonok, szirének. A nőkben nincs irgalom, a nőkben nincs semmi férfi… Hány keresztre feszítettem már fel magam, hányszor térdepeltem és hányszor ragadta a térdembe az apró éles szilánk, aszfalt, amit elém dobáltak… Hányszor álmodtam megváltásról, bűntelenségről. Hányszor álmodtam, ismerős kopogásról, szuszogásról, nevetésről, érintésről…

Az esélyek felettem már csak izgalmas csillagképek. Minden este kiülök az ablakba és gyönyörködöm abban, hogy mennyire elérhetetlenek.

Uram! Az én megváltásom talán egy nyári éjszaka Dombrádon, amikor a smaragd csillagok belehullnak a rozé-fröccsbe…

De nehezen maradok csendben.  Jézus a sírban, vére átüt a leplen. A világ nem is tudja, mi történt, nem fogják fel. Ahogy ma sem. Csak néhány beavatott lelke lázad, de a gyász erősebb.

Et ressurexit tertia dei…