Az ember feje néha kavargó ősmasszává változik. 2010 csupa érdekes információval zuhant rám és most valami fekete lyukként arra készül, hogy magába szippantson.
Az Utas és holdvilág most annyira bennem él, olyan kristálytisztán, amikor jön az elemzés, hogy miért jelenti a férfi számára a halálvágyat a nők öle, lábköze…
Jones bácsi Most és mindörökkéje vágott így fejbe a pubertás idején, majd Marquez magánya, hogy végül Kazantzakisznál azt mondjam, Zorba maga az élet és nincs tovább. Nem tudok többet mondani az Életről, a görög után csak tallózni lehet. Pedig sorolhatnám én itt a neveket, hogyan kúszott a bőröm alá Csehov, Hrabal, Hasek vagy éppen Salinger Zabhegyezője, miként éltem át a talapaltnyi Szabót. Turgenyevért rajongtam, a tavaszi vizek úgy áradtak bennem szét, hogy Dürrenmattig sodortak…
Úgy élnek bennem, mint istenek, úgy élnek bennem, mint rokonok, testvérek, úgy hordozom őket, mint az örökölt géneket és ezek az én brüsszeli csipkéim, ezek az én csillogó vértjeim, ragyogó fegyverzetem, úgy viselem őket, mint egy topmodell a legújabb versacearmanigucci kreációt, a new york-i kifutón.
A látvány persze engem is megbabonáz. A két ünnep között lenyűgözve néztem, a fogyasztói társadalom dekadens, hedonisztikus, pazarló, de ugyanakkor mennyei sohw-ját a Victoria’s Secret idei bemutatóját. Tenyésztett, telivér kancalányok, ideális méretekkel, szemkápráztató idomokkal és mindez habkönnyen, izzadságszag nélkül rendezve, mintha minden csak úgy magától történne, mintha mindenki egy tökéletesen megírt, de mégis nagyon emberi program szerint parádézna…
Édesanyám zokogva hívott. Megnézte a Forrest Gumpot. Végignézte és végigbőgte. Tudom milyenek azok a könnyek. Milyen mélyről törnek fel belőle, megpendítve az együttérzés, az anyai ösztönök finom húrjait. (ez most képzavar?) ismerem azoknak a könnyeknek az ízét és most valahogy mégsem haragszom Tom Hanks-re, és Mr. Zemeckis-re.
Jó volt bemenni a céghez. Rosszabbra számítottam és egy csöndes napot nyertem. Könnyű, csöndes napot…
Jött levelem. Baraonda írt. Ahogy csak ő tud. Neki azt mondanám Mattia Pascal, Janus arc. A Terus és Kálmány olyat adott, olyan mélyről jövő emberi szeretetet, amiről más nem is álmodhat. A T&K közben bemutatta az összes fesztivált a megyében, szóval szolgált is. Tudom faramuci ezt leírni és hihetetlen is, de kellett. A bőr rugalmas, ahogy a nők esetében kilónyi szilikont is elbír, úgy a férfinál kiállja a vaskos, talmi humort és az égbe szökő vágyakat is. A jó pap tudja, hogy Baraondához másképp kell beszélnie a misén, mint a nagyon egyszerű emberekhez, akik nem olvastak Poppert, nem láttak Finchert.
Aztán a kommentek. A blog újra élni kezdett. Sokáig tetszhalott volt. Nagyon sokáig…
Aztán vannak meglepetések, amiről nem is szabad értekezni, amelyek már az újévi fogadalommal vannak szoros összefüggésben. A remény már tudom, százlábú jószág és hiába vágod le a végtagjait, újra kinőnek.
Vettem egy Vörös Postakocsit. Karádi tanár úr verseit sokszor elolvastam, úgy élveztem, mint egy könnyű tavaszi csirkepörköltet, házi nokedlivel…
Tudtátok, hogy a házi tejföl rózsaszín színű és a házi kacsazsír szobahőmérsékleten folyékony? Tudtátok, hogy néha kötelet kell kötni a borjú lábára, hogy napvilágot lásson?
De rövid az éjszaka! Aludni kellene, miközben az ujjaimból most peregne az írott megváltás…