A színtiszta félelem és az eszement szerelem egyaránt vakságot okoz. Talán olyan reflex ez, ami egyszerűen csak a túlélést szolgálja. Egyébként is kevés a látó köztünk. Nem, nem azokra gondolok, akik a jövőt is képesek meglátni és nem azokra, akik a halottakkal társalognak.
Egyszerűen csak a tisztánlátókról beszélek, akik valahogy pontosan úgy tudják irányítani az érzelmeiket, hogy azok, a képtelenségnek ellentmondva bár, de nem szakadva el az objektivitástól, a csodáig, a hihetetlenig irányítják sorsuk hajóját.
Vakok vagytok, vak vagyok. Soha nem tévedtem még el ennyire, soha nem voltam ennyire a gödör alján. Nem is alszom már, nem is álmodom.
Tudom az isten nevét, és tudom mi a sorsom, de én elvadultan élek és nem vagyok hajlandó kiszabadulni abból a metafizikai dzsungelből, amely a társas magány keresése közben szakad rám.
Fagyáspont, pedig ha leírnám milyen volt ma beszélni a boldogsággal, ha leírnám, milyen volt a hangszíne, a szavai bársonya, egyáltalán milyen volt befogadni, megélni, eljutni a hetedik mennyországba és visszahullni a jéghideg, süket földre.
Ne gondoljatok nagy dolgokra. Apró egyszerű történetek ezek, mint a Karácsony meséje. Egy mezítelen, de őszinte szív legapróbb rezdülései ezek. Talán nem is él, csak sóhajt még egy picit, ahogy a villamos csenget. Anya Bátorban, Nagyi Apagyon… Én meg léket vágok, lemegyek a tó aljára, mert most szükségem lesz arra a csillagra, ami két éve zuhant az ablakom előtti fekete víz közepébe. Lemegyek a tóba, felhozom azt a ragyogó csillagot, mert olyan ajándékra lesz szükségem, amire még soha, olyan szavakra, amelyeket 33 éve csiszolok.
Mondom nem több ez csak farkasvakság: a valóság kiábrándító lesz, a nagy mesélőnek befogják a pofáját, hasra esik, és visszatérhet a saját ótvaros bolygójára, a nem működő vulkánok közé, meg nézheti a kiszárított rózsáját…
Pedig az ember több attól, hogy jóllakjék, hogy boldogságot hazudjon önmagának, miközben a lelkét majd szétrepeszti a vágy, hogy egyszer az életben valóban átéljen egy teljes értékű csodát.
Szeretkezni, álmodni, ölelni, csókolni, virágot átadni csak úgy szabad, ahogy azok az emberek élnek, akik nem tudják mi a bűn és a lelkiismeret-furdalás.
Popper meséli, hogy egyszer egy szent életű püspök hajóra szállt és távoli vidékeken térítette isten teremtményeit. Az útja során elérkezett egy szigetre, ahol egy hívő remete élt. A püspök partra szállt és elképedve vette tudomásul, hogy a csuhás fennhangon szidja és káromolja a jóistent. A püspök azonnal odament hozzá és kérdőre vonta;
- Mit csinálsz jó ember? Miért szidod és káromolod az urat?
- Én? – kérdezett vissza remete – dehogy káromolom, éppen hogy dicsérem az urat, így teszek minden nap, amióta csak az eszemet tudom.
A püspök elképedt, és majdhogynem szélütést kapva, azt mondta a szent embernek.
- Sajnos nem jól imádkozol az úrhoz, nem ezt kell mondani, ha dicsérni akarod – tanította és máris elmondott egy imát, amit minden nap mormolhat a remete. A magányos szigetlakó földög hajolva igyekezett megköszönni a püspök jóságát és áldotta az urat, hogy a szigethez vezette a hajóját. A püspök megnyugodva szállt vissza fedélzetre és intett mehetnek tovább.
Már a nyílt tengeren járva, kiabálást halott és amikor megfordult, elkerekedett szemmel vette észre, hogy a remete a vízen járva, rohan a hajó felé, miközben ezt kiabálja:
- Állj meg jó uram, elfelejtettem az imádságot!
A püspök elérzékenyülve az isten könyörültességén, annyit válaszolt neki:
- Menj vissza a szigetre, az isten szerelmére, és imádkozz úgy, ahogy eddig tetted…
Ui: uram, ugye hallod, ahogy mondom és amit kívánok?
