A Filmmúzeumon Fábri Zoltán számomra legkedvesebb filmje megy, a Körhinta. Nem akarom egyszerű szavakkal elintézni. Ezt átni kell!!! Újra és újra. Hogy megidézzem őket és lerójam tiszteletem, leírom a szereplők nevét Bíró Máté (Soós Imre), Pataki Mari (Törőcsik Mari), Pataki István (Barsi Béla), Patakiné (Kiss Manyi), Farkas Sándor (Szirtes Ádám)… Hány és hány mondatot tanultam meg ebből a filmből. Hányszor és hányszor éltem át azt a táncot, amit Máté és Mari tánccol, már zene nélkül, szembefordulva, korral, atyai akarattal, és a megszeppent, sorsába beletörődő közösséggel… Máté hős(szerelmes) lesz, Mari a szívét követi, az apa, a zord, öreg, keményfejű Pataki meg a végén elmosolyodik…

 

 

Ahogy nézem a filmet, arról álmodom, hogy Bíró Máté vagyok. Máté, aki szembeszáll a világgal, aki azt mondja nem a „sár” az élete. Bíró Máté vagyok, aki nem tágít, aki a végsőkig kitart, csak mert az álmai és a szívében dohogó szerelem így parancsolja. Szív és az álmok… 31 évesen még mindig hiszek bennük. Hiszem, hogy nincs igaza Sz. Edinának. Hiszem, hogy nem a pénz, nem a számítás és ámítás. Hiszem, hogy nem a bűn, hanem a bűnbocsánat!!! Hiszem, hogy az ember képes változni, Pálfordulni, képes magát a szennyből, szarból kiemelni. Hiszek a szerelemben, és abban is, hogy az idő múlásával nem kérgesedik a szív, legföljebb tanul és emlékezik.  

 

Hiszek abban, hogy F. Gábor és B. Ildikó egyszer ismét úgy néz majd egymásra, ahogy illik, ahogy kell. Hiszek abban, hogy egyszer ismét együtt megyünk Görögországba. Mi a barátok. Hiszek abban, hogy „olyanvalaki” lesz mellettünk, akit hiba nélkül szeretünk, és aki talán még gyermekkel is megajándékoz minket. Hiszek abban, hogy J. elsőként a három gyermekkori barát közül megtalálta az igazit, B. személyében és az ő lakodalmukba megyünk elsőként.

 

 

Keményebb hangvételű hozzászólást kaptam tőled, de hidd el értelek. Azt gondolom te nem figyeltél. Nem időhúzás az iskola. Nem arról van szó, hogy hétköznapi dolgokban fogok feloldódni. Nem arról, hogy egy újabb papír megszerzésével, én ismét kitehetem az ablakba: látjátok okos vagyok.

 

Nem erről van szó. Arról, hogy célokat kerítek magamnak, értelmes dolgokat, hogy ne fulladjak egy kiszáradt szerelemtó, dagonyájába. Újabb célok, sikerek kellenek, amelyek megedzik a szívet, a lelket. Tudom, belül kellene átélni most a nagy metamorfózist. De Canon, itt az ideje, hogy kifelé is éljek. Ezért indult a blog. Ezért a nagy szájtépés. Ettől bőrkeményedéses mind a 10 ujjbegyem. Utakat keresek, a megtisztulás helyes ösvényeit. K. most is itt van velem egy utcában. Ott áll az autója. Majdnem idelátszik. De nem őrülhetek meg ettől, nem golyózhatok be. Meg kell mutatnom, hogy van még élet, van még valami, ami nekem maradt. Ő győzött.

Emlékszel mit mond az ABBA nóta, a THE WINNER TAKES IT ALL?

Ő szerelmet, új reményt, új álmokat, társat, célokat kapott. Nekem csak egy vesztes maradt. Egy vesztes, akivel együtt kellett feküdnöm és ébrednem. Egy vesztes, akit senki sem sajnált.

 

Elfogadtam a szabályokat, de azt nem, hogy billogként kell magamon viselnem a hibáim. És azt sem fogadtam el, hogy kutyából nem lesz szalonna. Nem fogadtam el, hogy a sors ezt rendelte nekem. Küzdök. Magammal, magamért, a magam módján.

 

Önmagunkkal harcolni a legnehezebb harc, önmagunkat legyőzni a legszebb győzelem. Asszem Madách mondta. Ne intézzük el egy vállrándítással…

 

Jah és hogy mitől lesz mindez egyedi? Mitől lesz ez csak az enyém? Mitől lesz ez több, mint egyszerű csalódás, szakítás, szerelmi bánat? Mitől lesz univerzális érték? Mitől lesz példa? Mitől lesz emelkedett, éteri, mennyei, hősi? Nem tudom… Talán attól, hogy őszinte, bátor, és mindannyiónk számára reménykeltő…

 

De ebben én is csak reménykedem…