Csak kirakat? Csak kirakat lenne ez az egész itt? (A blog, az égbe kiáltott szavak.) Csak önmagam nyilvános siratása? Újra és újra csak ennyiről szól a dal? Kesergünk és szenvedünk? Szánunk és bánunk? Ennyi lenne az élet? Egy újabb feledhető állomás? Egy újabb minden eddiginél hangosabb és jobban dokumentált szakítás?

 

A válasz szenvtelen: hát ennyi, fölösleges sírás, rívás, fogcsikorgatás…

 

Visszakérdezek… Ráaggatunk egy emberre minden ékszerünket, aztán hagyjuk, hogy kisétáljon az életünkből? Tényleg senki nem veszi észre, hogy földrengés volt?

 

Ó, hogy nevetnek odafent rajtunk. Ránk legyintenek; gyerekek… Gyerekek, akiknek hol a hardverük, hol a szoftverük hibás. Egyszerű fehérjelánchidak vagyunk. A szerelem is csak kémia. Szerves vagy szervetlen?

 

Hát az attól függ… Van-e benne szív..?

 

Mindig az éjszaka a legnehezebb. Annyi látogatóm van ilyenkor. Rég kihunyt csillagokról, emlék-emberek. Úgy járják át a szívem és a lelkem titkos zugait, hogy közben feldúlják a hitem, és megeszik a kelesztett reményt… Mégis néha várom őket. Néha, mint egy filmet lejátszom a boldog perceket. Lejátszom az elvesztett boldogságot…

 

Nem történt semmi… És az is csökken…