Ki a fene gondolná, hogy a legdurvábban az izlandi Björk képes megdolgozni Seress Rezső, alias Spitzer Rudi Szomorú vasárnapját. Hiába fordították 100 nyelvre, hiába töltöd le ezer és ezer variációban, nekem csak Björk képes átadni ezt a halállal lassúzó nótát. A szöveget Jávor László írta… Gloomy Sunday…
Szomorú vasárnap,száz fehér virággal, vártalak kedvesem, templomi imával. Álmokat kergető, vasárnap délelőtt, bánatom hintaja, nélküled visszajött.
A szöveget Jávor László írta… istenem hányszor s hányszor dúdoltam… Gloomy Sunday…
"…a világhírű Ray Ventura adja elő Párizsban. Mielőtt a dalt játszani kezdenék, a zenekar vezetője bekonferálja a pesti nótát. Pontos statisztikát olvas fel arról, hogy melyik városban hányan és milyen halálnemmel dobták el életüket a bánatos nóta hatása alatt. A konferálás után játszani kezdik a dalt. Amikor először kerül sor a refrénre, feláll a dobos, revolvert ránt elő zsebéből, és főbe lövi magát. A riasztópisztoly durranása példátlan hatást vált ki a közönségből. A dobos tetszhalála után késsel mellbe szúrja magát a pisztonos. A szaxofonos számára méregpoharat hoz a pincér. Lassan-lassan kipusztul az egész zenekar, és már csak a prímás játssza egyedül a "Szomorú vasárnap"-ot. Az ő hegedülése sem tart örökké, mert egyszerre csak kötelet eresztenek le a kávéház mennyezetéről. A hurokba Ray Ventura bedugja a fejét – és ezzel az "öngyilkossággal" végződik a "Szomorú vasárnap" előadása Párizsban." 1936. április 30., csütörtök. " (8 Órai Újság)
Ahogy ezt az egyre mélyülő nótát, ezt az örvényt hallgatom, eszembe jut életem legfinomabb lecsója. Katával kettesben lementünk Dombrádra. Ahogy szoktunk összepakolva, egy hosszú hétvégére készülve. Lecsót kívántam, olyan jóanyám félét. Csak semmi sallang, semmi varázslat. Füstölt házi szalonna, olyan apróra vágva, hogy amikor eszed az istenek eledelét észre se veszed, néhány pörc ott lapul a megpuhult zöldségek között. Néhány pörc, amely lelkét kilehelve, mindennel ízletesebb zsírt adományozott az ételünknek. Majd szintén finomra vágott hagyma, paprika és végül egy kis paradicsom. Kata vállalta a feladatot, összevágta a szalonnát, amibe persze nekem bele kellett kötnöm, nagynak és soknak tűntek, ennek ellenére a drága elkezdte a tűzhelyen a „zsírleszívást”. A szalonnakockák rögtön megadták magukat és én még mindig nem tudtam megbarátkozni sem a méretükkel, sem a belőlük sercegve áradó zsírral. Beszóltam Katának. Keményen, durván és agresszíven. - Bazd’ meg, ez így nem lesz jó! Úszni fog a zsírban a lecsó! Én így nem eszem meg, ki fogom dobni az egészet. Kata megszeppent, de tartotta magát. Belül úgy fortyogott mint egy kitörni készülő vulkán, de csak ennyit felelt; - Ezt most én csinálom Zsolti, ha nem ízlik, legfeljebb nem eszed meg… Sajnáltam a sok jóféle zöldséget, a füstölt szalonnát, mert valóban nem hittem, hogy ilyen feltételek között sikerülhet a lecsó… Kisvártatva Kata elkészült az étellel. Ínycsiklandozó illat szállt a házban, de én még mindig nem adtam volna egy lyukas garast sem a gőzölgő lecsóért. Kata a teraszon villámgyorsan megterített, mint egy igazi konyhatündér. Mosolyogva tette elém az ételt, pedig később kiderült bőgni lett volna kedve. Az első falat után megsemmisültem. Életem legfinomabb lecsóját kezdtem kanalazni. Szegény édesanyámnak, azóta is mondom… Ott Dombrádon, 2007 augusztusában ettem életem legjobb lecsóját. Úgy tűnik először és utoljára…