Cooper ügynök (Kyle MacLachlan), Szakácsi Sándor hangján - itt cseng a fülemben - azt találta mondani, hogy minden napban kell valami, amivel megajándékozzuk magunkat. Lopva, tervezve, vagy akárhogy de kell, hogy legyen egy pillanat, néhány titkos perc, ami csak a miénk, ami a buja önzésé.  Agent Cooper, a filmben (Twin Peaks) például a forró meggyes pitét tartotta a legnagyobb és legfinomabb önzésnek. Ahogy megküzdünk a napokkal, ahogy megharcoljuk a magunk semmi kis, buborék-csatáit, ahogy egyszerűen közelebb kerülünk a homályhoz, azért van néhány apró dolog, aminek észbontó módon lehet örülni. Vagy kell lenni, csinálni kell. Ez az igazi kategorikus imperatívusz. Kant nem sejthette, hogy a 21. század elején, a fogyasztói társadalom, békét hazudó apokalipszisában, ebben a sekélyes lelki pestisben kell majd újrafogalmazni az élet értelmét. Az élet értelme pedig a boldogság, az, hogy megtanuld szeretni a korlátaidat és lehetőségeidet.

Megtanuld szeretni a jó bort, a hideg gyöngyöző sört. Tudj lelkesedni! Tudj örülni egy gólnak a VB-én, és egy pillanatra légy te a győztes, légy te a vesztes, gyűjts annyi empátiát, hogy a lelkedbe és szívedbe beleférjen a világ. Tudj örülni, ha segíthetsz valakin, ha sikerül lefoglalni egy görög utat, amire máshol azt mondták: reménytelen.

Néha azt hiszem, csak és kizárólag a reménytelen dolgokkal kell foglalkozni.  Csak és kizárólag olyan célokat kell kitűzni, aminek esélye sincs, hogy elérjük, de mégis, mindig, minden elátkozott napon úgy kell nekiállni a Sziszifuszi munkához, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Sziszifusz boldogsága, a mi közös örökségünk. Kertész Imre öröme a KZ lager szögesdrótjai mellett, Ivan Gyenyiszovics reménytelenségből keltett életigenlése egy pici, íztelen repeta mellett.

Annyi pici boldogság- lego volt eszembe még délután. Annyi pici, semmi kis apróság, amit ide akartam jegyezni. Ide akartam írni. Ide akartam vésni, hogy más, mittomén kicsoda tanuljon belőle. Hogy lássa, van olyan ember, aki nem mindig boldogtalan. Mert nincs jog, nincs törvény, ami letörölhetné a mosolyt az arcunkról. Nincs törvény, nincs felsőbb parancs mint az élet folytatására írt, nyílt forráskódú szoftver.

Néhány hónapja még átkoztam az emlékeim. De nélkülük esélyem sem lenne alátámasztani ezeket a sorokat. Rövid távú memóriával az ember legföljebb örökös öngyilkosjelölt lehet. Miközben nem a sors lebeg felettünk, hanem a poénfák érett gyümölcsei. A mosoly titkos koktélrecept,  mindenek felett álló drog, melyről nem érdemes leszokni.

(Az Orbán kormány tragédiája az, hogy túl komolyan veszik magukat. Túl komolyan, miközben ettől válik minden karót nyelt csinovnyik, bohócnak, bolondnak, bagatell, tehetségtelen artistának.)

Nem, nem poltizálok. Csak próbálom megérteni az őrültségeket, a női hisztit. Próbálom megérteni, miért nincs az életen visszatekerő gomb, pillanatmegállítás. Miért nem sárgulás mentes az élet.

Azt hittem képes leszek, majd nagyon irodalmi lenni. Képes leszek felülemelkedni az alanyiságon, hogy egyetemes sorokban írjam le: érdemes volt, van lesz élni... És ha mindez kevés lenne, akikor fújja a csángó furulyát valaki, szóljon a szívem hegedűje, a lelkem, fekete zongorája. Ha mindez nem segít, még mindig ott az irodalmi képzelet efekete mágiája, hogy életre keltsem József Attilát, Ady Endrét, Thomas Mannt és James Jonest.

Ha mindez kevés lenne, még mindig találok boldogsághormonpótló nyíregyházi lányokat, kiket minap láttam a belvárosban és ha minden életem eljátszom, a macskáktól kapott kilencediket is, akkor egy kamera fáradhatatlan szeme szeretnék maradni.

Éppen ezért, ha közelebb jössz, láthatod, nem a zsírtól híztam. Nem a szénhidráttól, hanem a boldogságtól. Nem a blogra szenvedett keserű soroktól nőtt az úszógumim, hanem a nevetéstől, de megelhet mégiscsak az isteni lecsótól, ami a konyhában vár... (Két éve ilyenkor főztem Új lecsót...)

Nem a kopogtatás hiányzik. Nem is a vágy. Csak az egyszerű megnyugvás, hogy nekem is lesz gyermekem, hogy lesz, aki érte menjen, ha éppen  késő délután tart sajtótájékoztató  valamelyik nagyokos.  

Mellékzönge: (Most pedig itt a válság, mint úszni nem tudónak a viharos tenger. Itt ez a belső megkövesedett magány a lelkem csücskében, itt a tatarozásra szoruló hit, a kishítűség, hogy nincs keresnivalóm a szakmában.) De akkor hol, ha nem itt áshatom ki a földbe rejtett aranyat? Ha nem ez az út, akkor, hol az én utam? A kérdésektől kell nevetni. A kérdésektől kell megremegni és várni a kínok hajnalát. Roskadt az életem, felújításra szorul. Vállalkozó kedvű női építész kerestetik... Csak mosolygós jeligére, a blogra...