Egy régi nyáron történt. Sétált az árnyat adó lombok között és egyszer csak, mit ad isten, az idő szép lassan visszafelé pergett a homokórában. Eszébe jutott egy könnyes panasz, amikor 7-9 évesen azt mondta az édesanyjának: nem akarok felnőtt lenni... Mint aki megsejtette, a felelősség nyomasztó és kormos érzés. A felnőtt már nem legózhat és nem hisztizhet olyan őszintén egy Mókus csokiért, vagy egy mozgathatós katonáért, ami úgy, de úgy kínálja magát a nyíregyházi állomás kirakatában...

Felnőttnek lenni, nem túl felemelő, mégis volt amikor élvezte. Kéjesen, hosszan, élvezte, hogy hatalma lett a világ felett. Pedig mi volt az: egy csöpp méz egy lány testén, egy átmulatott éjszaka, vagy egy meg nem írt gondolat? Az élet kegytelenül, versenyló lábakon szaladt. Meglett húsz, túlélte a harmincat és tudta, minden nappal közelebb a homály, amit már Ádám sem tudott feledni...

Szóval azon a nyáron egyszer csak felnézett az égre. Vattacukrok úsztak, édesen, méltóságteljesen a blue box előtt és kinyújtotta a kezét, de hiába, nem érte el őket. Pedig már érzete a cukor émelyítően kellemes ízét a szájában, érezte, hogyan ragadnak majd meggyszínű, gyermekajkai, és apró kezei a meleg cukortól. Toporzékolt, idegesen ugrált, de a felhők rám sem hederítettek. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve, beszaladt a házba és hurkapálcikát kotort a nyöszrögő komód fiókjából. Hosszú hurkapálcikát, majd kiszaladt a házból. Összeráncolt szemöldökkel, kérlelve nézett a magasba, majd óvatosan kinyújtotta a karját... És akkor láss csodát, az egyik vattacukor-felhő szépen rácsúszott a pálcikára. Mint a nagyanya dunyhája, olyan hatalmas volt az édesség, a pálcika recsegett-ropogott a súlyától és kezén megfeszültek a fiatal izmok.

A füle hegyéig beleette magát a puha cukorba. Miközben még a szemhéjai is ragadtak a szirupos csiriztől. Boldog volt, pezsgett a semmi kis vére, az endorfin pedig mintha hosszú távra költözne be, körbejárta az apró test minden zegét és zugát.

Vattacukor. Minden felhő vattacukor, nyugtázta magában a régóta sejtett tudományt. Pedig álmában sem gondolta, minden éjjeli harmat bor, minden telihold, krémes ementáli.

Vigyorogva lépkedett az utcán, jóllehet a mosoly szinte fájt, úgy ragadt az égi cukor...

Volt egy nyári éjszakája. Messze, fent északon, ahol a pulóver Szent Iván éjjelén is kötelező. Ott kötött életre szóló barátságot a barna, melasztól terhes nádcukorral. Mojito parti volt, isteni kubai fehér rumból, majd amikor ez kifogyott előkerült egy üveg cachaca, hogy caiprinha-ként végezze az asztalon. Egyedül a menta volt helybéli. No meg a szőke hajú, formás lányok, akik úgy néztek a barna, délvidéket idéző szemébe, ahogy az ég tekint az üregi nyúl vackába; izgatottan, kíváncsian.

21 éves volt. Mindig abban az oldalban sütött a nap, ahol Ő járt, mindig ott súgtak össze a lányok, ahol ő vigyorgott. Mondták, nincs ellensége, csak irigye, mert a jóisten a barátja. Mondták, nem ismeri a könnyeket. Nem ismeri a fájdalmat. Hetykén, peckesen jár, mint a tréfa és fejüket csóválva, morogva távoznak tőle a gondemberek.

Nádcukor! - Mondta és fehér fogai csillogtak. - Egy csipetnyi nádcukor és zöldcitrom illik a szerelemhez...

És már nemcsak a lányok, de az élettől terhes asszonyok, kikapós menyecskék, és utcai dögök is kiálltak a kapukba, ha éppen arra járt. Ám villogó szeme nemcsak a szoknyák alá, de a fejekbe is belelátott. Nem árthatott neki a világ alja. Született kegyosztóként élt, megbocsátott a nyafogóknak, alattomosaknak és hazugoknak.

És hiába ígértek neki, méznél édesebb, tejnél fehérebb érzéseket, ő csak meghajolt és ment tovább. Azt mondják, mindig csak egy ház előtt állt meg. Egyetlen ház előtt, honnan korai meggy, cseresznye, mézédes barack és rozmaring illata szállt. Azt is mondják, hogy hiába vette le a kalapját, bizony onnan soha, senki nem sietett elé... Soha senki. De amikor a kezében lévő, piros rózsabimbót a kapu elé helyezte, mindig ugyanaz a nóta csendült fel egy kristálytorokból:

Ilyenkor, de csak és kizárólag ilyenkor, a hetyke legény, állítólag elfeledett nevetni. Sőt, azt is beszélik, persze ilyen pletyka, ilyenkor még egy könnycseppet is le szokott seperni az orcájáról...