Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

A tél, amely megtanította élni

2025. november 11. - Cardinalis

A nyolcvanas években még volt tél. Emlékezett rá, ahogy Bálványkövi Pistivel egy szál poliészter köpönyegben szaladtak a nyírbátori nagy ABC felé, a körforgalom szélén álló iskolából. Fáztak. Hullott a hó, s ők nyelvükkel egyenként szedegették össze a pelyheket.

Akkoriban mindig fázott. Nem csoda. Végig kellett bandukolnia a Szabadság téren, majd a Bátori utcán, aztán a végtelenül hosszú Édesanyák útján, míg a József Attila iskola ismerős, biztonságot adó betonkerítése végül be nem engedte. A szél akkoriban nem tréfált: az ereszeken méteres jégcsapok lógtak, és a dermesztő hideget még fokozta benne a tomboló, torokszorító gyermeki félelem. Félt a korai sötétedéstől, a hosszú hazaúttól, és az incselkedő, csapatokba verődött cigánygyerekektől. Vékonypénzű pulya volt, anyámasszony rendíthetetlen katonája, alacsony – a tornasorban hátulról a harmadik.

151013164_897960807637771_6638689205690140824_n.jpg

Az ’87-es roppant telet már a központi fűtés jótékony, egyenletes melege aranyozta be, de jól emlékezett a két cserépkályhára, amelyekhez anyja nekiszorította a takarót, majd könnyedén rálebegtette. Miközben a mindig fázós lábát melengette a termodinamika főtétele, és az édesanyja a 77 népmeséből a Kisgömböcöt olvasta sokadjára. Emlékezett az olajkályhára is, a tüzelőolaj vastag szagára, és arra, hogy tévézni csak akkor lehetett, ha az olajfúrókat idéző kályha már ontotta a meleget. Akkoriban még volt tél.

A református templom dombján szánkóztak, bár mindig tartottak tőle, hogy a nagy lendülettől a domb aljában álló székelykapunak csapódnak. Emlékezett a hó illatára – arra a balzsamos, vízpárától terhes, játékos illatra. El-elsétáltak a víztoronyhoz is, és irigyelte a nyíregyháziakat, akik a misztikus Kabalásra mehettek szánkázni. Volt tél: befagyott a Papok-rétje. Lehetett sikángózni, korcsolyázni, s szerelmesnek lenni az osztály legszebb lányába.

Erzsébet napra rendszerint lehullott a hó, és kitartott március elejéig a hideg – a barátságtalan, taknyos, kesztyű nélkül veres kezű téli hónapok sora. Még a kilencvenes évek elején is akadt olyan halottak napja, hogy hóban lépdelt a nagyapja sírjához. ’94 decemberében Finta Ildivel, Szabó Bettivel és Varga Zolival szakadó hóesésben, dalolva andalogtak a Papok-rétjére. Énekeltek, hógolyóztak, a lányok arcát friss hóval mosdatták, és oly boldogok voltak, mint senki más a földkerekségen. Kicsattantak az egészségtől – tizennyolc tavaszuk súlytalansága tanította repülni őket.

Milyen különös és keserű emlék: néhány év múlva Bettit legyőzte az egyik irgalmat nem ismerő betegség – az átkozott limfóma.

’99 februárja nem várt csodát hozott. Az emberek gyalog jártak a negyven-ötven centis hótakaró miatt, a bokortanyákba pedig helikopterrel dobálták a kenyeret. Bátorban Fekete Gabival kolbászoltak, mint két eszkimó, s minden széparcú lánnyal szóba álltak. Az a tél mint egy profi és profán sminkes szépítette meg a bátori lányok orcáját. Akkora hó esett, hogy a nyíregyházi színház előtt összetolt, roppant hókupac még április elején is emberes méretet öltött. Alig akart elolvadni.

151858486_899863144114204_2473837003556290736_n.jpg

2002-ben már kezdő tévésként zarándokolt el a Robinson-dombra, hogy megértse a józsavárosi január misztikumát. Utoljára a 2016/17-es tél sikeredett átkozottul hidegre. Hó ugyan nem hullott, de úgy befagytak a folyók, hogy a Tisza jegéről köszöntötte a nézőket a közmédiában. Miló Misivel pedig a Sóstói-tó jegén sétált be a készülő igluhoz. Szilveszterkor három kabátban botorkált át a Vasvári Pálra a Bujtósról. Mínusz 25-öt mutatott a telefonja.

Most meg az ablakon bámulja novemberi Nyíregyházát. Dániel elaludt. Ő pedig rótta a sorokat. A köd szitál, a világ most apró lett, mint egy összegombolyodott sündisznó a vastag avar alatt.

A köd és a tél leheletét fújó november eszébe juttatta, hogy egyszer a bátori katolikus templom előtt levette a cipőjét, és mezítelen lábbal lépdelt az Isten háza előtt álló feszületig. Vezekelt. Bolond szerelem miatt. Aztán mondogatni kezdte a Weöres-féle mondókát;



Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltünik a szél,
zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog aki él.


Sose szerette a telet. Hosszú volt, hideg, barátságtalan. Ám míg idáig ért a sorokkal, egyszerűen megértette, a tél tanította meg élni. Túlélni. A tél.

1550168652-n6yxf8nj8_md.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr8318991259

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása