„Eljöttök karácsony harmadik napján!”

– mondta Kodácsi János, és akkor az azt jelentette: bárhogy jár a havon a narancsszínű Kis Polski fara, menni kellett Bátorból Apagyra.

Igazi barter volt ez az út: apám homoki vinkójáért cserébe járt a kolbász, sonka, zsír és mindenek felett a végtelen nagyszülői szeretet. Sült a bejgli, a hájas, amiből nem spórolták ki a szilvalekvárt.

Pedig mamának úgy kellett rejteni a berzencei szilvát, hogy papónak ne tűnjön fel a szentségtöréssel felérő turpisság; ebből bizony pálinka lett volna, nem pedig gyógyszerrel felérő lekvár.

Sült a túrós, a linzer, és a konyhában kalácsillatú szeretet várt, valahányszor sejtették, hogy megyünk. Pedig telefon sem volt, csak az a jóféle apagyi, református intuíció, hogy a vér hazatalál. Édesanyám hozza az elsőszülött unokát.

Kodácsi János szerette az életet. A feleségét, a két gyermekét, a három unokáját, a bort, a jó zenét, a félrerakott forintokat. Szeretett dolgozni, végignézni a portán, és büszkének lenni: ez is az enyém!

Szeretett énekelni – templomban, otthon, disznóvágás idején. Szerette, hogy a reggeli felest rummal bélelt kávé kövesse, majd a kedvencét, a Krúdy-fröccsöt az unokája csapolja; sercintés „szolga”-vizet kért az emberes, korsónyi borhoz.

„Kutya ember vagyok! Nem ismertek, csak láttok!”

- és sajnos soha nem kérdeztem meg tőle, milyen titkokat rejteget ezzel a mondattal. Rajongtam érte. Rajongott értem.

Azt még látta, hogy elbúcsúzom az általános iskolától, és egy remek gimnáziumi osztályba kerülök. Az érettségi idején már negyedik éve nem volt velünk. Agyvérzés vitte el. Iszonyúan megviselt.

Apám után ő volt az a szilaj, vidéki gulyás, aki a Jóisten előtt sem térdepelt, csak meghajtotta a fejét.

1991 decembere óta csak sóhajtok János-napon, karácsony harmadik napján.

Isten éltesse a Jánosokat!