Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

Az életem buta falfirka, hiányoztál József Attila. Hiányoztál, mert nem volt aki rám szóljon; óh szív nyugodj… De vad boróka hegyén akkor is szerelem incseleg. Pirkadó madár, a hűvös vízben lép felém. A kócsag mesét lép a ködbe. A madár karcsú, félénk és néma. Koronát én látok rajta.

Ratkónak adom a szót… A cinke csillagot lép a hóba, lépne bár egy napot, melegebb volna…

A nyárra hazajöttem. Haza én. Úgy élek, mint szűz-nyűvő diák koromban. Rácsodálkozom az őszre, a kisfiú gügyögésére. A könnyeket, hálára cseréltem.

Reggelente nagyokat úszom. S verseket mormolok. S ha nem megy másképp, majd a csönd beszél tovább. Persze az ember az örökre rendezkedik be, azonban néha pelenkában ébred, de nem fiatalabb lesz, csak közelebb kerül a mindenhatóhoz... Csak éppen onnan is lerúgott egy angyaltalp. 

 De szeretnék én is hej jó sokáig élni
Nézni, hogy lesz fiúból legény aztán férfi
És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt
Elindulok fölfelé de lerúg egy angyaltalp...