Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Kölcseyt hívtam vendégségbe!

2023. január 22. - Cardinalis

franz_von_kolcsey_litho.jpg

1823 különleges esztendő a magyar történelemben. Rögtön az év első napján felsír a kis Petőfi Sanyika (Kiskőrősön?), huszadikán Madách Imrét pólyálják, 22-én Kölcsey Ferenc pedig letisztázza a Himnuszt Szatmárcsekén. Március harmadikán az Andrássy családban tartanak tejfakasztót Oláhpatakon, mert a kis Gyula követelt helyet magának az élők között. Igen, ő lesz a szabadságharc hőse, a Párizsban bujdosó „szép akasztott”, majd a kiegyezés után miniszterelnök és honvédelmi miniszter.

De ez az az év, amikor a 11 éves kis zseninek, akit történetesen Liszt Ferencnek hívnak, maga Herr Beethoven gratulál egy fellépés után, és Kossuth apánk már ügyvédi oklevéllel a kezében kezd bele karrierjébe.

Pedig 1823 nem könnyű esztendő. Reformkor ide vagy oda, egy felvilágosult, olvasott magyar nem igazán érezheti magát jól a bőrében. A bécsi kétfejű sas tépi, marja, cincálja a mindig is önérzetes magyarokat. A Szent Szövetség, amely kínok és keservek között de legyűri a nagyot álmodni merő korzikait is, befagyasztja a világot. A fagyasztás pedig olyan jól sikerül, hogy Magyarország ebben az időben sokkal jobban hasonlított egy ósdi feudális monarchiára mint bármi másra. 1823 jeges, ködös, csípős, embert próbáló januárjában, a kisnemes Kölcsey Ferenc, csekei magányában így veti papírra a magyarok keserveit, a Himnuszt…

Sokat gondolkodom azon, hogy Kölcsey, ha visszatérne közénk mit gondolna most erről az országról. Ki merné-e jelenteni, hogy megbűnhődtük már a múltat és jövendőt? Mit szólna, ha elmesélnénk neki, hogy jön majd egy szabadságharc, ami elbukik, hogy két világégés sújtja majd a magyarságot, hogy a Szent Korona országáról két harmadát lenyirbálják, hogy ’56-ban orosz tankok ellen pesti srácok is fegyvert fognak, de ettől még negyven évet kell várni a kommunizmus bukására…

Most meg… Háború a szomszédban; bujkáló, menekülő kárpátaljai magyarok nézik, hallgatják a híreket ráncos homlokkal egy olyan országból, amelynek többségi lakói minden kínjukért őket teszik felelőssé…

Ismerve Kölcsey életrajzát, tudva, hogy saját kortársai szerint is „szent életű” ember volt, nagyot sóhajtana, amikor látná, hogy kuruc vérünk nem lankad, hogy néha magunk megyünk házhoz a pofonért, hogy csökönyösen ragaszkodunk vélt, vagy valós igazunkért…

Kölcsey tudná, érezné, hogy nem vagyunk jobbak másnál, hogy az igazunk relatív, de biztosan arra biztatna minket, hogy a megosztottság helyett az összefogás irányába induljunk el. Majd lehorgasztott fejjel konstatálná, tömeges bevándorlók hiányában sem homogén az ország, ahány porta annyi vélemény.

Lehorgasztott fejjel nézné, hogy a komoly, sokrétű iskolarendszer ellenére sem lettünk sokkal okosabbak, érzelemből politizálunk, rátartiak vagyunk, kapzsik, dölyfösek, cinikusak és korlátoltak.

De bizonyosan örülne annak, hogy vagyunk, hogy élünk, hogy ez az operettország a herderi jóslat ellenére is fennmaradt. Örvendezne, hogy sokan, milliók éneklik a himnuszt, ha ünnepi alkalom akad, ha nyit, zár az iskola, ha átadnak valami új épületet és sok-sok millióan minden versszakát kívülről fújjuk a Himnusznak. Örülne, hogy van magyar, aki okos, aki híres, hogy magyar Nobel-díjasok, olimpiai bajnokok, írók, képzőművészek, énekesek, zenészek öregbítik egy régi, ősi nemzet hírnevét.

Szeretném vendégül látni Kölcsey Ferencet! Itt a szűkebb pátriájában. Szeretném elhívni abba a városba, ami a Himnusz születése idejében még csak az evangélikus tótok szépreményű faluja volt, Nyíregyházára. Szeretném töltött káposztával, tokaji furminttal, kunsági gabonából sütött kenyérrel kínálni.

Aztán szeretném átvinni Husztra és a háború sújtott országban, együtt könnyeznénk  meg, amikor mormoljuk:   

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

A Himnusz ma 200 éves lett. Kölcsey 33 évesen, krisztusi korban vetette papírra. 1989 óta ez a nap a Magyar Kultúra Napja. Mert még van magyar, mert még van kultúrája, mert még van gyermek, aki szavalja a Himnuszt és ha Jóisten is úgy akarja, akkor az én fiam is megtanulja, hogy mi az a magyar és hogy hangzik a nemzeti fohásza. És hiszem, vallom, tudom, ez mindennél, de mindennél fontosabb!

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr3418031838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Iván Gábor IGe · vilagnezet.blog.hu 2023.01.22. 18:35:30

Szatmárcseke környékén születtem és laktam. Az őseim valószínűleg ismerték is személyesen. Kölcsey Ferenc akkor is most is köztudottan szabadkőműves volt. Így neki "Isten" nagyon mást jelentett szemantikailag. Nincsenek is a sírhelyénél a temetőben jellemzően keresztek. Csónak alakú fejfák vannak. (Félreértések elkerülése miatt. A szabadkőművességet is emberi butaságnak tartom. Nem szimpatizálok vele. )
süti beállítások módosítása