A lét és nemlét között egyensúlyozom. Fél lábbal itt, féllel odaát, és közben nagyon határozottan kellene lépni előre. Az orvosok azt mondják ilyen az idő, lehűl, felmelegszik még az edzettebbeket is megvicceli. Nevetek, Svejket hallatok, aztán véletlenül a telefonon matatva a Vörös postakocsi rádiójátéka szólal meg. Rezeda Kázmér szép nagy gyűrűvel érkezik meg és régi szövegeket akar nagyító alá venni...
Álmokat mosok tisztára: van bennem egy Ágnes asszony, aki csak mossa a vértől terhes álmokat. Közben bátran kellene lépni a semmibe, a tervezhetetlenbe, a fájdalom és a szédülés nélküli életbe.
Valaki azt mondta az utcán, nem kellettem a Jóistenek, más hitegeti velem, dolgom lenne. Tudom, nem írtam meg a Szent Pálról szóló novellát. Pedig Isten látja lelkem, belefogtam.
A történetet megálmodtam. Pál elmegy az akkori világ egyik legfontosabb megapoliszába, Korinthoszba és találkozik az őskeresztényekkel. A sztorim szerint azonban minden házban találkozik egy-egy kisistennel, akik azt hiszik, hogy ők irányítják a világot, ám Pál bebizonyítja számukra, hogy csak egy Isten létezik…
Egyetlen egy. Egy, akinek vagy feladatot adott, vagy csak egyszerűen lerúgott vissza, ahol lelkek és göröngyök botladozhatom még egy kicsit.
A vérnyomás nagy úr. Kényes kényúr. Egy kis Néró, vagy Caligula, esetleg VIII. Henrik, aki simán fejezi le a hozzá közel állókat… Tudom, a történelem tele van véres, brutális fejezettekkel, nekem meg tisztára kellene mosni az álmaim. Láttam olyan szereket, melyek könnyedén bánnak el a vérfoltokkal.
Talán könnyebb lenne, nem küzdeni. Hagyni, hogy ami elveszett, az vesszen el mindörökre. Mint a hír, amit már százszor megrágtak és visszaköptek. Lennék inkább kukás, vagy sete asztalos. Lennék inkább Ottó Katz együgyű putzere, lennék vidám bolond, édesen félkegyelmű…
Aztán nézem a fiam. Felállok. Egyensúlyozni kezdek, még mindig lét és nemlét között. Verseket mormolok.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség...
