Van még vers? Mondják még? Egy buliban? Van még aki verssel szólít meg egy lányt a Divinóban? Van még aki nagy beépített szekrényekbe bújik egy lánnyal, aki álmában nem csenget, hanem szaval neki? Van még bárki, aki jambikus lejtéssel símogat, mint tavaszi szél a sírokat? Van még, aki káromkodásból állít katedrálist? És van még, aki a szemedbe nézve ezt mondja: "Én vágytam, én daloltam/Minden, minden én voltam..."

Jánosi Zoli kellene ide. Elnézést tanár úr! Jánosi Zoltán. Tanárom, mentorom, rektorom. Azok a dicsőséges nyelvtan órák, majd amikor már irodalmat is tanított, a felolvasásai. Meg ahogy megtanította nekünk, mi lakik a vers lelke mélyén. A vers mélylélektana. Jánosi Zoli kellene ide, hogy majd a bölcsész lányokat el tudjuk kápráztatni a Harmadik félidő egyik bohém asztalánál. Tudod akkor még így mondtuk,;valaki simán dobálja melletted a „bullájt”, van akinél az albin folytatódik a buláj, és van, akinek csak akkor csússzan le a tangája, ha képes vagy a fülébe mászni, mint egy bogár…

Édes istenem… És simán bebizonyította, hogy a verselemzés lélektan, pszichoanalízis. A magyar-német szak összes, 12 szempárja, pedig oly ragyogva nézett rá, mint a mennyből közénk küldött lángpallossal ellátott, kontextusba helyezett irodalmár-arkangyalára.

Jánosi Zoli a verselemzés fenegyereke volt. Én persze Szemán Brigin nyugtattam a szemem, de azért a tudományt nem akartam nem magamba szívni, és itt lépett be az életünkbe először a multitasking; akkor én simán értettem, hogy jegyzetelsz, de közben észreveszed, ahogy az ízig-vérig nő ott piheg az első sorban és mosolyog a tudomány erejével felfegyverkezett tanár-császárra és benned meg csak dobol az ősi ösztön, ami nem több attól, hogy talán csókkal is él a lány, nem csupán a verbálisan szórkoztató tudomány kéjével…

Aztán néhány éve meg azt tanultam meg, hogy nincs attól érzékibb, ha egy nő a létező világon, az összes közül a legjobban tud verset mondani és random idéz a magyar irodalomból, és úgy forrasztja beléd a szót, mintha ő lenne Pallasz Athéné, akinek szépségét talán csak az esze múlja felül. Most meg ne sértődjön! A szépség miatt. Vajon a nő inkább szép, vagy inkább okos akar lenni, ha már egyszerűen mese a külseje? Vagy, akkor már mindent is akar, mert tudja, párját ritkítja? Nincs izgalmasabb egy okos nőnél, aki az érzékiség előtt, közben, után simán idéz József Attilát, Szabó Lőrincet, vagy mittudomén a rokont, Adyt…

Három vers… Olvassátok… Tanuljátok. Idézzétek… Három vers… Ez az én kötelező irodalmam…

1. Bajtai András: Van valami

Van valami,

amit régóta el akarok mondani neked,

kerülve mindenféle szentimentalizmust,

még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,

taposhatsz rajta, mint a faleveleken,

elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,

vagy hagyhatod lebegni közöttünk

elszabadult luftballonként,

csak ki kellene mondanom,

lazán és könnyedén,

akár egy hanyagul odavetett sziát,

eléd dobni, mint fuldokló halat,

és reménykedve várni,

visszaengeded-e a vízbe,

vagy mögéd osonni egyszer,

amikor nem számítasz rá,

és füledbe súgni,

de bárhogy döntök is,

végül nem mondok semmit,

csak nézlek,

ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek

fészkükre indulás előtt

2. Lackfi János: Szerelem a négyzeten

Tudod, én akkor is szeretlek, ha mindent elcseszel,

mert mindent elcseszel, ez nyilvánvaló,

és akkor is szeretni foglak,

ha megint minden kiesik a kezedből,

földön truttyanó joghurt, szétszóródó kávé,

cisszenő rizsszemek, töredező cigarettaszálak,

akkor is szeretlek,

ha pipaszár-lábaid összeakadnak járás közben,

és orra buksz, és csupa kék-zöld folt leszel,

mintha vernélek, pedig nem is verlek,

holott rászolgáltál a szokásos kétbalkezességeddel

és a szokásos kétballábasságoddal,

hát nézz már magadra,

tényleg, szerinted hogy festesz,

mint egy rakás szerencsétlenség,

de én mégis szeretlek,

egyszerűen mert ilyen vagyok,

nem bírlak nem szeretni, próbáltam már, nem ment,

úgyhogy akkor is szeretlek, ha a ruháid

úgy állnak rajtad, mint vasvillával találomra

egy kupacba dobált turkálós göncök,

azok is, turkálós göncök,

de te is tudod, hogy van, aki turkálóból

is úgy öltözik, mint Lady Diana,

máson meg a legdrágább szalonok árui is

úgy lógnának, mint tehénen a gatya,

hát én ilyen gatyás tehénnek is szeretlek,

a sminked tiszta szégyen, mint egy tigrises arcfestés

valami béna majálison, kilencéveseknek,

kész tortúra veled végiglejteni az utcán, de komolyan,

valami mazochista lehetek, hogy ezt bevállalom,

ugyan hol szedte össze ezt a csajt,

a híd alatt vagy egy aluljáróban,

gondolják szánakozva az emberek,

én meg széles vigyorral vonszollak,

mint egy soknapos hullát kötélen,

mert így szeretlek, tényleg, arra már gondoltál-e,

mi lenne veled, ha nem szeretnélek,

összeesnél sisteregve, mint a lepisált tábortűz,

szétesnél, mint kártyavár hurrikán idején,

úgyhogy szedd már össze magad valami trágyavillával,

és ne szipogj itt nekem teljesen értelmetlen dolgokat,

hogy szerelmes lettél, és nem belém,

ez lehetetlen, elhiszem, hogy ő olyan gyengéd,

megértő, szinte már nem is fiú, szinte lány, értem,

belefutottál valami lágytojás-tökű idiótába, értem,

de egyszerűen képtelenség ez az egész,

semmi valóságalapja, hiszen szeretlek,

érted, hogyan verjem ennél jobban a fejedbe,

hogy SZERETLEK?

3. Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

 

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos

női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.

"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven

körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,

koszmós, egykor világosbarna haj;

beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas

kötőhártya, aquamarin szemek[*],

megsárgult, fehér mûszálas pulóver,

barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.

Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.

"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.

Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).

Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.

Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét

a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.

Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.

De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,

akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."

Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam

(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).

No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.

Hiszen ûzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.

Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.

Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.

Átöleltem,

egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt

mehettünk lefelé valami nem tudni honnan

derengésfélében.

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.

"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"

- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.

"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettől viszont röhöghetnékem támadt,

ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,

aztán még egy adagot.

"ENNI is fog még ebből?"

"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.

Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerûen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,

"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"

- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,

nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.

És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),

zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

 

[*]Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.

A nőnek? Mit tudom én.

Mint gálicos kádban a víz?

Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,

mondjuk a szemed színet, meg egy ritka szót,

hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,

magam pedig legyek valamivel megérthetőbb