Apám áll a nyírbátori Sóhordó út és a Debreceni út kereszteződésében és a többi pulyával együtt nézi, ahogy a baráti, szovjet elvtárs-pajtások parancsára újra lánctalpak tiporják az országot. Apám nincs nyolcéves, egy hónap múlva lesz. A sokat megélt, büszke nagyapám 56 éves, és ő már tudja, amit apám még nem, bármit álmodott az ország, abban nem lesz sok köszönet. 

Pedig milyen csuda dolgokról álmodott akkoriban ez az ország. Tamási Lajos így fogalmazza meg az eleinte félve, dadogva, de magáért, az országért, az álmokért egyre bátrabban kiálló nép szavát:

„Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll még az ének, de már mienk a pesti utca.” 

Hogy aztán Márai soraitól szinte egy döbbenetes dokumentumfilm elevenedjen meg a maga szívfájdító módján úgy, hogy a pőre, a csontra aszott lelket is megrázza:

„Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.”

Most 67 év távlatából, a szomszédban egy háborúval, a minden eresztékében recsegő és ropogó Európával sétálhatunk egyet az 56’ sebeitől hegesedett, de egyre szebb Budapesten, sőt még a választott hazámban, az iparkodó, a mezővárosi létből, lassan álmosan, de kitörő Nyíregyházán is. Örülhetünk a békének, és álmodhatunk egy még szebb, még kényelmesebb országot magunknak. 56’ nekem ugyanis egy álomról szól, amiben egyre többen érzik magukat otthon, egyre inkább élnek gondtalanul, ahol könnyebb megőrizni a történelmi emlékeinken túl az egészségünket, könnyebb, boldogabb gyermeket nevelni, nagy munkakedvvel élni. És büszkén, hogy annyi keserves időszak után, majd a mi kezünk közül tűnik fel az új Belle Époque.

Nagyapám, apám életére döbbenetesen rányomta bélyegét a történelem. Jómagam 13 évesen éltem meg a pillanatot, amikor egy kócos fiatalember, éppen Nagy Imre újratemetésén szólította a szovjeteket, ideje hazamenni. Néhány hónap múlva pedig szemüveges, őszes reformkommunista kikiáltottá a köztársaságot. Hogy azóta mennyire lehetünk büszkék a magyarságra, azt már mindenki döntse el maga.

Egy biztos, 56’ számomra egy mítosz, egy csoda, origó és kiindulási pont, a kályha a régi tánciskolából.

A kérdés, hol tartunk most? Közelebb járunk-e az álomhoz, vagy netalán távolabb? Megvan-e a vezérlőcsillagunk, amit mindenki elfogad nemzeti minimumként? Mennyire és hogyan áldozzák fel az egymással versengő pártok, oldalak, érdekek a hétköznapi, politikai adok-kapok közönséges oltárán a szent elveinket?  

Ezeket a kérdéseket tenném én fel 67 évvel a szabadságharc és forradalom után a gyakorló politikusoknak. És nem szeretnék egyedül maradni a kérdéseimmel.

Egy biztos, hogy a mai politikai boszorkánykonyha molekuláris gasztrotitkait csak mások olvasatából ismerem. Nem nekem kell nagy levegőt vennem, amikor Brüsszelben vagy éppen Pekingben kell nagy, nyomasztó ajtók kilincseit lenyomni, amiről Kányádi Sándor sorai jutottak eszembe

„megvizült hátamon az ing. mint a bujdosó kossuth lajosén. mikor a törökhöz folyamodott”, 

de reménykedem abban, hogy amikor elszámolnak tízmillióig, akkor a családomra, a fiam jövőjére és alkalmasint rám is gondolnak…