Azt hiszem nem maradt más, mint, hogy hősök legyünk. Te, aki éppen unatkozva rám kattintottál. Lecsó után, görögdinnye, sör, zsíros kenyér, vagy éppen degusztációs menü után. Te, aki éppen haragszol a feleségedre, a gyerekre, vagy váltasz, válsz, vacillálsz, esetleg újra megéled a szerelmet és rád talált a legszebb harmónia, sőt szépen gömbölyödik a kedvesed pocakja. Te, aki szereti a rendszert és te is, aki utálja. Te, aki szerint lapos a föld, aki agymosottnak gondolja az oltásra jelentkezőket, te, aki szerint a globális összeesküvés áldozatai lettünk. Legyél Te is hős, aki most nagyot sóhajtasz, nem posztolsz, nem kommentelsz, csak elfogadod, bolond a világ.

Azt hiszem, nem maradt más, mint hogy hősök legyünk. Mi, akik túl- és megéltük a kommunizmus emberkísérletét, az emberarcú szocializmust, a zánkai úttörőtábort, a csernobili katasztrófát, a taxisblokádot, a Bokros-csomagot, a tv-székház ostromát, a gazdasági válságot és a NER-t, a pandémiát, no meg a második oltást is... 

Azt hiszem nem maradt más, mint hogy együtt menjünk fel a színpadra, játszani. Együtt, megtört szívvel, elvesztett illúziókkal, kicsorbult hittel. Azt hiszem, nem maradt más, minthogy mi rakjunk valami nagy-nagy tüzet… Na ez nem lesz jó! Így is iszonyú meleg van. Tüzet már gyújtottunk, most a lángokat kellene megfékezni, nem a gin-tonikba dobálni a jeget, nem a klímát kapcsolgatni, hanem visszaadni gleccsereknek, ami a gleccsereké.   

Te! Ebbe az élet nevű játékba bele lehet halni. Sorba halnak bele. Egyikünket a vírus, másikunkat a szorongás visz el.

Sőt, mondok valamit, a szerelembe is bele lehet halni, meg a szerelem nélküliségbe. Bele lehet dögleni abba, hogy túl sokan szeretnek, és abba is, hogy csak az az egyetlenegy nem szeret.

Te… most felolvasom a közhelyszótáram. Egy szupermarketben kalandozva, valami fura, megmagyarázhatatlan izgalom tört rám. Mint akkor vasárnap, amikor megállt egy autó a házam előtt és a sofőrkisasszony azt kérdezte tőlem, miért világít a „laposagumim” lámpa a műszerfalon.

Engem akkor tett le a repülő. Még csak néhány órája volt, hogy eldöntöttem az élet nem habos torta, nem főnyeremény, csak valami szolid kivárjuk, míg megjön a kaszás, mert mégiscsak katolikusok vagyunk, türelemjáték. 

Így volt. Akkor még nem is tudtam semmit. Ma már egészen jól játszom a hőst. Ma már egészen jól toborzom a megtört szívekből verbuvált magánhadsereget, ma már újra tudok imádkozni és elfogadni, hogy nem nekem áll a zászló.

És közben most éppen arra jutottam, hogy tudnék én rendező is lenni. Kicsit teátrálisan, kicsit közhelyszerűen, de mégiscsak a színpadra állítanám a világ legfontosabb darabját; az életünket.

Hogy is kezdtem? Azt hiszem, nem maradt más, mint hogy hősök legyünk! TE, ÉN, és Ő is. MI együtt. Magyarok. Európaiak. Meg a többiek is. Ha nem jól játsszunk bele fogunk dögleni. Mint a szerelembe.

De hát bolond aki, sír egy sivár(?) világ után! Bolond? Vállalom!