Gyere, te őszi éjszaka. Nem szeretlek, nem kívánlak, de kinyitom neked az ajtót, ablakod. Főzök, térülök fordulok, vendégül látlak. Nézem az eged. Nézem, ahogy felvonultatod a bolygókat, holdakat. Nézem Marsot, Szaturnuszt, Jupitert. Látom, hogy köröttük a törpék, a hozzájuk kötözött égitestek. Itt lent meg kihűlnek a testek, jön a takonykór, jönnek a hideg ágyak, a nyálkás esők. Zúg a kazán, a hátamon végigfolyik a forró víz. Csavargó levelek indulnak sárgán, barnán a télnek és a Nap, mintha látni sem kívánná, korán hull a látóhatár alá. Túl korán. Bennem meg lomha, barna versek beszélnek, és a gute, alte Zeiten héroszokat, eposzokat idéznek.

Bennem felébred Siegfried. Megyek, mert bajor, meg sváb kastélyok várnak. Megyek kegyetlen, durva katonának. Megyek én, vadászni sárkányra, lidércre, nőre, hogy aztán éjjel durva pokrócok és ribancok között, a halálfélelemtől levegő után kapkodva ordítsam: nem ezt a (páncélozott) lovat akartam…       

Aztán vértet kovácsoltatok egy vadkanra, hogy annak hátán, részegen, győzelmi mámorban, de lelkem mélyén penészt nevelve, kurjongassak. Erdőn, mezőn, fénybe öltöztetett piactereken.

Hát élet, szent élet, hol hagytalak? El…

Und wenn du lachst und wenn du weinst
Lass es raus und fühl dich frei
Ich steh hinter dir so wie du hinter mir - niemals allein