Lopom az álmát. Az édesanyja mellém helyezte az ágyba. A kisember alszik. Katonás álomnak látom. Két keze, a teste mellett. Szorosan. Mint, egy kis katonatisztnek. Rendkívül fegyelmezett. Aztán a jobb kéz úgy dönt, integetni készül. Az apró ujjakban finom ösztönök ébredeznek. A pici ujjacskák zongoráznak. Meg-megmarkolják a levegőt. A fiam már meg tudja simogatni az összes oxigénmolekulát! Büszke vagyok! Szuszog. A szuszugásában benne van, hogy Ő még bármi lehet. Mondom Attilánkkal; tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász... De lehetne bátor űrhajós, rettenthetetlen hajóskapitány, vagy elismert agysebész, aki finoman tisztogatja meg az apukája ereit. Többet sose legyen gondja bolond vérzésekkel... Aztán a kéz felemelkedik. A fiam igazi karmester. Int, és hallom, ahogy felcsendül a zene. Ketten halljuk már. A legszebb hajnali szimfóniát. A távolban madarak kezdik dúdolni. Az álomszimfóniát.
