Sétált. A megázott, megsárosodott utcákon. A Mák utcán csöppnyi folyó csörgedezett és magasra röppent fecskék szárítkoztak az egyre követelőzőbb nyári fényben. Az égi kéz széthúzta a szürke fellegek függönyét, hogy újra napfényben fürödjön a Bujtos.

Még át sem kelt a Hunyadi utca mindig izgatott négy sávján, amikor arra gondolt, hogy képes lenne-e ateistaként nézni a világra? Képes lenne-e Jóisten, értelmes, okos tervezés nélkül tekinteni a világra, ahol egyébként evidens, hogy valahogy minden mindennel összefügg? Nagyra nőtt uborka orrát lógatva mondogatta, hogy ilyen az ember. Hinni akarja, hogy nincs egyedül, hogy nincsenek véletlenek, hogy az élet nem egyszerű születés és halál kereke, hogy a szerelem nem valami buta kémia, hogy a fű zöldje, nem csupán szín, hogy titokban a Bujtosi-tavak vize felett is ott lebeg az Isten lelke… Az ember kapaszkodik, ragaszkodik és amikor boldog, amikor az élet néhány mosollyal ajándékozza meg, akkor elhiszi, hogy egy nagy, mindenek felett álló entitás a tenyerén hordozza. Mert ilyen az ember, képtelen elhinni, hogy az élet csak álom, hogy mindenért ő felelős, mert képtelen felfogni, hogy a nagy számok törvénye alapján szervetlenből szerves lett és fehérjéből fehérjelánc. Ilyen az ember, az Isten képmására teremtve lennie nagyobb boldogság és lelket simogató elégedettség…

Ahogy sétált úgy érezte, hogy a hit túlmisztifikál, túlértelmez, ott is ujjlenyomatot keres, ahol csupán a matematika és végtelen számok kósza tánca hoz létre társadalmat, művészetet és égbe írt szerelmeket…

Egyedül volt a szürke, vigasztalan gondolat magányában. Egyedül, hogy mindent, még maga magát is tagadja, hogy mindazt, amihez évtizedek adtak hitet, most néhány perc alatt semmivé, hitetlenséggé, kilátástalansággá váljon… Minden ima, minden áldozat, minden remény, minden hit, minden szeretet összetöpörödjön, elpárologjon.

Lassú, koszos, sáros lépések múltak ebben az Istennek hátat fordított percekben. Lassú, hosszú mondatok, mint mérges kígyók kezdtek tekeregni a szívében. Fekete férgek fúrtak sajgó lyukakat a lelkébe. Hát ez lenne az új nap ajándéka? Az árvaság, a hitetlenség kora? Ez lenne a pillanat, amikor  egy képzelt szürkehályog lehull a szemről és a valóság böllérkése szívig hatol?

Talán egy fél napig telt el Isten, hit, remény és szeretet nélkül. Fél napig kevesebb volt, mint egy pogány, kevesebb mint egy elektron nélkül maradt hidrogénatom. Maga volt a nulla, a semmi, a fény és meleg nélkül maradt szeglet a végtelenül jeges univerzumban. Fél napig önmaga árnyékaként lépkedett és hiába fürkészte feje felett az egyre kékebb eget…

Aztán maga sem tudja hogyan, de visszaköltözött bele a Jóisten. Dallamok, mosolyok, új sorok. Valami láthatatlan, megfoghatatlan rezgés, sugárzás járta át a szívét. Valami átölelte, megfogta két kezét, valami azt súgta; bolond, bolond, kisgyerek vagy. Bolond, frusztrált kisfiú…

És szégyellni kezdte magát. Könnyekkel, gombócokkal küszködött…

Késő délután lett, amikor meggyónt. Közvetlenül a teremtőjének. Fölfelé beszélve, ügyelve, egyetlen hang se hulljon vissza. Közvetlenül neki címkézve szánt-bánta már, hogy ilyen gyenge, hogy ilyen semmi, hogy ilyen gyáva…