Édesapám meséli, hogy 1986. május másodikán kiruccantak Romániába. Kocsival. A tervgazdaságot és a Kárpátok géniuszát, Ceaușescut nyögő, szomszédos állam nem kényeztette el az embereket. Az élelmiszerboltok polcai árván, üresen szomorkodtak, ám a piacon megdöbbentően olcsón lehetett akár nagy tételben is, friss salátát venni. Édesapámék pedig úgy döntöttek, hogy vesznek is belőle, hiszen rendkívül egészséges… Áthozták a határon a Kispolszkival, hogy aztán nagy tisztességben kerüljön az ebédlőasztalra. Hogy mennyit ettünk ebből a roppanós finomságból, arra én nem emlékszem. Kiskölyök révén ilyen aprócska részleteket meg nem jegyeztem. Egy biztos, ha olyan finom ecetes, cukros lében készítette el anyukám, ahogy szokta, akkor én is rendes faltam a rántott húshoz. Eközben Ausztriában a közszolgálati televízió azt ajánlotta, hogy senki ne egyen salátát (tonnaszám ment tönkre a szuperek polcain) és a gyerekeket még iskolába, óvodába sem akarták elengedni…

Doktor úr! Sokat ártott?

Napokat töltöttem el azzal, hogy megtudjam, mekkora dózisban kaphattunk itt a Nyírségben a csernobili „atomfelhőből”. Napokig bújtam internetes oldalakat, hogy végre a számok nyelvére fordítva értsem meg, milyen áron lettem túlélő. Ami biztos, hogy semmi sem egyértelmű. Bagatell. Írják egyes szakértők. Mintha elszívtunk volna egy doboz cigit, vagy legfeljebb 3 mellkasi röntgenfelvétel sugáradagjával (sic) gazdagodtunk. Egy biztos, hogy nem holmi charteres repülőjárat többletsugárzása simogatott minket. Mindannyiónkat, akik akkor éltek, akik akkor fogantak és azokat is, akik most a túlélők utódai. Csernobil itt él bennünk, feleződik, harmadolódik, de azok a radioaktív elemek, részecskék, atomok, itt sugároznak azóta is.

Mementó..

Csernobil az emberi hülyeség, butaság, töketlenség mementója. Csernobil a kommunizmus zombija, élőszereplős horrorfilmje és elképesztő tanulsága. Csernobil azt tanítja meg, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy ne váljon fél Európa, benne Magyarország is radioaktív sivataggá, milyen kevés kell ahhoz, hogy ne hulljanak el százmilliók abszurd (ember)kísérletek miatt. Csernobil a mi keresztünk, a mi holokausztunk. Csernobil azt tanította meg, hogy ezrek haltak meg azért, hogy mi élhessünk. Köztük olyanok, akik vállalták a néhány nap múlva esedékes szörnyű kínhalált és olyanok is, akik a tudatlanok nyugalmával segédkeztek megfékezni a világ eddigi legszörnyűbb atombalesetét.

Brit tudósok szerint...

Kutatók, szakértők évről-évre igyekeznek valamiféle összegző látleletet készíteni az utóhatásról. Reménytelen kísérlet. A Pripjaty környékén még mindig kattogó dózismérők, vagy a döbbent felismerés, és hogy a Németországban lelőtt vadállatokban még manapság is kimutató, a több mint 30 éve földre hullott sugárzó anyag, arra figyelmeztet minket, Csernobil a hétköznapok része. Ott él csontokban, inakban, szövetekben. És ott él a fejekben, szívekben, emlékezetben is.

Az HBO és Craig Mazin nagyon ráérzett!

Az HBO Csernobil című minisorozata pedig segít emlékezni. Segít felidézni. Segít szembenézni a kommunizmussal, az emberi ostobasággal. Ez a sorozat nem túloz, nem ferdít. (Na jó, néha hatásvadász...) Nem is kell neki. Pontosan elég, ha a történelemkönyvekre, kronológiákra támaszkodva bemutatja az elképesztő eseményeket. Ezt a sorozatot 14, vagy inkább 16 év felett minden iskolás korú gyermeknek látnia kellene. Ezt a sorozatot ingyenesen kellene elérhetővé tenni és propagálni, tessék megnézni, szembenézni és szörnyülködni. Sok, sok ilyen filmre lenne szükség. Sok olyan filmre, ami leszedi a szemünkről a hályogot, ami elindít bennünk valami felnőtté válási folyamatot. Ezek a képsorok a felelősségről, az individuum parányiságáról is beszélnek, meg arról, hogy mennyire nem vagyunk felnőttek. Ezek a képek kendőzetlenül, nyíltan és bátran ordítják a szemünkbe: ilyen is a magát nagyképűen modernnek nevező ember. Ilyen elképesztően béna, felelőtlen, megalkuvó, korrupt, mocskos és esztelen. Ilyen is. Átvérző ingek, málló hús, haldokló tűzoltók, betonba öntött acélkoporsók, hatalmi és politikai játszmák, elhallgatott információk, áltatás és altatás úgy állnak össze itt egy komoly, nagyívű filmmé, hogy attól egyszerre lehet elszomorodni és iszonyatosan dühbe gurulni. Jared Harris, Stellan Skarsgård és Emily Watson pedig több mint zseniális a képernyőn.

Picurka kritika

Egyetlen dolog zavar csupán, hogy a szereplők nem oroszul, hanem angolul beszélnek. A dolgok, ettől a kiművelt, decens (germán) nyelvtől megszelídülnek egy picit, miközben a szláv fonémák zárt, torokból feltörő, mély világa sokat tenne hozzá az élményhez…