- Ki fogom kötözni! Érti! Ha így folytatja, ki fogom kötözni! – mondta az irgalmatlan nővér, és Szindbád olyan apró lett, mint a mesebeli Babszem Jankó. Apró, csepp, senki, és semmi, csak egy jelentéktelen sóhaj. Arra ébredt, hogy a fele királysága odalett. Egy ágy ejtette foglyul, őt aki csak akkor kívánt ágyba bújni, ha valami arra érdemes fehércseléd óhajtotta. Sem az éjszakákkal, sem az alvással nem bírt kibékülni, haragudott azokra, akik nagyoka ásítottak, mert élni, élni és menni kívánt, meg nem ijedve, meg nem hőkölve. De most úgy feküdt az ágyban, mit egy penészrózsa, a haldokló ágyán…

 - Értse meg! Nem fogja soha többé lányokat ölelni a csalfa karja, ne jár majd tilosban, nem kujtorog majd szépasszonyok balkonja alatt! Szélütés? Érti? – folytatta a nővér, de Szindbád csak bazsalygott, mint egy félnótás.

Volt már állítólag széllelbélelt meg szélhámos. Volt; követte a szél útját, de hogy a szél megüsse? A szél? Hát a pofonoktól sem tartott, attól sem, hogy az élet nem úgy adja majd a trófeákat, ahogy megtervezte, csak úgy, ahogy lehet. Hiszen tudta, hogy minden 10 savanyú, vizezett pörköltre jut csak egy isteni, de addig rágni kell, mint a Pál utcai fiúk a gittet, rágni a meg nem főtt, avas, zsírtól keserű falatokat…

Azon gondolkodott, hogy az a nő, aki elnagyolja a pörkölt darabjait, az sose lesz jó, megbízható társ, aki meg túl apróra szeleteli, az elvész a részletekben… A pörköltnek ugyanis megvan az ideális kockája. Csak éppen egy darabig nem lesz itt számára ideális pörkölt.

Szindbád félt. Félt beismerni, hogy elvesztette a jobb oldalát. Sem a keze, sem a lába nem mozdult. Megpróbált felállni, elesett. Megütötte magát. A nővér ezért ripakodott vele.

Beszélni épphogy. Elhervadtak ajkairól a szóvirágok, mosolyát lenyelte, úri, pallérozott humorát elvesztette. Szava fénytelenné, funkcionálissá váltak. Az igenek és nemek fekete-fehér világa zuhant rá, és mondom félt, mint még soha.

Éjjelente, leült mellé a Jóisten. Nem nézett rá. Talán nem is sajnálta, de nem akarta, hogy tovább rettegjen.

- Nem mindig marad így – mondta rezzenéstelen arccal a betegnek. - Nem mindig. Csak meg kellene tanulni imádkozni.

Így aztán Szindbád addig koncentrált, amíg az eszébe nem jutott a Mennyei király vigasztaló és addig mondogatta, amíg bele nem aludt.  Az egyik napon aztán egy fiatal doktornő, hogy érdemes lenni átköltöznie Olaszországba. Mert van ott egy szanatórium, ahol a szélütötteket is megtanítják járni.

- Magam, ha szereti a Jóisten még járni fog! Csaj ígérje meg, hogy jobb ember lesz!

Istenem, jobb ember… – csuklott el a hangja. Jobb ember… Hát akinek meg kell öregedni, akinek ki tud hullania foga, aki szélütés után lábra sem tud majd állni, akit a széptevéstől is meg tudja fosztani az istene, az hogy tudhat bízni, hinni, remélni…

- Mert csak ennyi marad! - mondta a doktornő. – Csak ennyi.

Szindbád így aztán pénzzé tette a vagyonát és egy tolószékben két, fiatal ápolónő kíséretében Olaszországba utazott. Gyógyulni. Meg élni. Mert arra döbbent rá, hogy egy ideje elfeledett élni. És az a szent élet, amit nem lehet megunni, az vissza akart térni beléje…