Nem is könnyű az "otthonról" írni. Nem könnyű az emlékek közül szelektálni. Nem könnyű végigsétálni az egykor olya fontos, girbe-gurba utcákon, tereken. Az egész hol nosztalgikus, hol nagyon is fájdalmasan valóságos. Mintha csak tegnap lett volna, ahogy dr. Gál Mihály az ordításom közepette megküzd a "majdnem" fitymaszűkületemmel, majd felhívja figyelmem a világ egyik legfontosabb imperatívuszára: tornáztatni kell! Alig egy órája annak, hogy Orosz Bettit megpuszilom az óvodában és szerelemesen nézek egy katonatiszt szép lányára, valami Virágra. Alig egy napja, hogy felvételizek a 2-es iskolába és a kártyán felmutatott, idióta, nálunk nem is kapható, háromszög alakú kakaót nem ismerem fel, de a többi kérdésre kiváló választ adok. Eszembe jut egy délután a bölcsődében, ahogy besüt a nap és spenótillat, valamint szardíniakrémes kenyér illata száll a levegőben. Még érzem a tenyeremen Pócsfalvi tanár úr hatalmas fakanalának súlyát. Emlékszem Ancika nénire, és Kis Juliannára. Aztán már a felsőből Ircsike nénire, aki azt mondja, az úttörőtábor sokkal jobb, mint egy unalmas mise a templomban... Itt vannak sorban a március 15-ék. A mikrofonok és borzasztó orosz órák.
Aztán a nagy lépcső a gimnázium. Szták és Bodnár tanár úr. Őri Lajos történelemórái. Goethe és Schiller... Istenem itt élnek bennem. Itt van minden szavuk, tekintetük, minden mondatuk...
Itt visszhangzik bennem Petróczki Feri minden okos szava és a szemeim előtt feltűnik, a felesége, Kata ellenállhatatlan szépsége.
Itt van bennem az a májusi délután, amikor a tinédzser szerelemtől hajtva rohanok az Almáskert utcába, Mariannhoz, hogy még ugyanabban az évben megtudjam, milyen érzés piszkosul csalódni...
Hirtelen csak ennyi. Megfogadtam, megírok mindenkit. Aki csak eszembe jut, kap néhány mondatot az én Kisvárosi arcképcsarnokomban. Most ellenben csak annyira futja, hogy idebiggyesszek egy friss fotót (zajlik a Hit és Egészség program) és elmondjam, Nyírbátor még mindig ékszerdoboz és talán nincs távol a kitüntető cím sem: a kisváros kincsei a Világörökség része kitüntető címre is pályáznak.
Nekem Nyírbátor egy közeli Galaxis. Az Androméda köd, amelytől ugyan kicsit távol kerültem, de érzem egyszer ismét magához ölel majd... Néhány milliárd év múlva, hazatér a fiad, édes szülővárosom!
