Bele lehet sűríteni egyetlen szóba az életet? Van ilyen szó? Van egyetlen szó a fényes szellőkkel barátkozó tavaszra? Az első csókra? Édesanyám nevetésére, édesapám intő, tanító szavára? Van szó nagymamám, a halálból visszaimádkozott 80 éves, apró tenyerére? Van egyetlen szó arra: Én szeretlek?
A katolikusnak elegendő ennyi: Jézus?
A szerelmesnek meg az, hogy: én is?
Anyának, hogy: anya?
Van-e egyetlen szó, ami engem is kifejez? Van-e egyetlen szó, ami reményt ad majd a legsötétebb órán?
Van-e Isten, aki képes mindent megbocsátani, tudja, hogy minden káromkodással csak az Ő katedrálisát építem. Minden düh, gonoszság, bánat csak a megtisztulásban segít. Bőrönd barátom meséli, hogy amikor az El Camino végén elégette a ruháját, zokogott. És ott, akkor egy Kolumbiai embertől, aki egy szót sem tudott magyarul egy kártyán egy imádságot kapott. A kártyán egy imádság volt, magyarul. A zarándoknak, egy Dél- Amerikába szakadt magyar nyomta a markába, adja oda valakinek, aki végigment az úton. Mihálka Gyuri elbőgte magát, amikor aznap már ki tudja hányadszor részesült az isteni kegyelemben.
Jeles napok jönnek sorban. Névnapok, születésnapok. Egy évtizeddel korábban, (meg egy picivel) ez az időszak volt a legizgalmasabb a főiskolán. Imádkoztunk a jó időért, hogy a FŐHE-én már sütkérezve sörözzünk! Nagyokat lépkedve rohantunk a garázssorig, ahol bort, sört és mindenféle agysejtre veszélyes alkoholtartalmú palackokat vásároltunk. Gyula, Töki is ezekben a hetekben ünnepelt. Olyan leírhatatlanul boldogok és öntudatlanul fiatalok voltunk, hogy amikor a járdán lépkedtünk egyszerre irigyeltek és szurkoltak nekünk az angyalok. Habzsoltuk az életet, úgy rohangált a nyakunkon az ádámcsutkánk, amikor szép lányokat, ínycsiklandozó ételt láttunk, hogy az már maga volt perpetuum mobile. Cipőnk talpa úgy kopott, nadrágunk úgy feslett, mintha hajléktalanoknak készültünk volna a felsőoktatás olvasztótégelyében. Fogtunk rigót, verebet, röptettünk sárkányt, malacot. Beleordítottuk az éjszakába: Létem, ha végleg lemerül… Óh, dehogy merült!!! Úgy gurultunk le a tokaji pincékbe, mint a hetedik krajcár, sebesen a konyhaasztal alatt… A hídnál fürödtünk a Tiszában, puckosan, szégyentelenül és a lányok sorban csókoltak reményt, kékre fürdött ajkainkra…
Ünnepnapok jönnek sorba. Makrancosé hétfőn volt, Gabié vasárnap. Ünnepnapok. Szombaton az enyém, két napra rá a Fisli Gyuláé… Van egy gines üvegem, ráírva a dátum és a nevünk. Az volt akkor este az első palack, majd a harmadik után alig találtunk vissza az öreg Stadion utcára… Édesanyám reggel megcsörgetett és én csak nyöszörögni bírtam. Szegénynek fogalma sem volt, milyen rossz életű a fia. Ruhástul aludtunk és délután azért virtusból, még készítettem egy riportot a Megyei Jogú Városok Országos Szövetségének nyíregyházi konferenciáján…
Jeles napok jönnek, dübörög a vérem, mint, amikor Fekete Gabival egész Nyírbátort bebringáztuk a lányok után. Vékonypénzűek voltunk, mint a versenyagarak, éhes tekintetünk ég alatt, föld alatt is megtalálta a meggyszínű mézajkakat. És hogy álmodtunk, ó istenem, hogy álmodtunk. 8-10 órát álmodtunk át, és másnap remegve, izgatottan ébredtünk, mintha a megváltó költözött volna belénk. Azok az álmok félelmetesek voltak, nem katonák, tűzoltók, és juhászok képében adott vissza bennünket, hanem az élet jóságos, igazságos, harmonikus királyaiként. Végtelen volt a világ, végetlen az álom, és kirúgtuk a sors adta dobozok oldalát.
Emlékszel Gabi? Bemásztunk az óvoda kertjébe és cicáztunk a lányokkal, a régi homokozó és limbó hintó mellett… Emlékszel?
Jeles napok jönnek és érzem, annyi kaland, feladat vár még ránk. Zokogni kell, amikor valaki magától dönt úgy, a halált választja, 38 évesen… Zokogni kell…
Jeles napok jönnek, bizseregnek a zsigereim… Még élek, még képes vagyok szeretni, alkotni, álmodni…
